80 évvel ezelőtt tragikus esemény történt: Szerb Antal, a magyar irodalom kiemelkedő alakja, erőszakos halált halt. A híres író, aki műveivel mély hatást gyakorolt a kultúrára, a történelem viharos időszakának áldozatává vált. E jeles évforduló alkalmából

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. január 27-én hunyt el Szerb Antal, a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, aki íróként, irodalomtörténészként és műfordítóként is maradandót alkotott. Tragikus sorsa egy nyilas keretlegény brutalitása miatt pecsételődött meg, amikor életét egy kegyetlen támadás következtében vesztette el.

Szerb Antal a magyar irodalom és kultúra kiemelkedő személyisége volt, akinek munkássága mély nyomot hagyott a tudományos és művészi diskurzusban. Olyan alapvető művek szerzője, mint A magyar irodalomtörténet és A világirodalom története, amelyek nemcsak a kortársait, hanem a későbbi generációkat is inspirálták. Tragikus halála a nácizmus előretörésének és az antiszemitizmus borzalmainak fájdalmas emlékét őrzi, emlékeztetve minket arra, hogy a kultúra és a tudás védelme elengedhetetlen a humánum megőrzéséhez.

Szerb Antal 1901. május 1-jén látta meg a napvilágot Budapesten, egy asszimilált és művelt zsidó értelmiségi család gyermekeként. Hatéves korában római katolikus hitre keresztelték, keresztapja pedig a neves Prohászka Ottokár volt. Tanulmányait a piarista gimnázium falai között végezte, ahol Sík Sándor, a költő és tanár, támogatta irodalmi ambícióit. Érettségi után Grazban töltött egy évet klasszika-filológiát tanulva, majd visszatérve Budapestre, a bölcsészkaron folytatta tanulmányait magyar-német szakon. Már ekkoriban is aktívan publikált, írásai megjelentek többek között a Nyugat és a Napkelet folyóiratokban.

Kezdetben verseket alkotott, de hamar ráébredt, hogy a próza az ő igazi játszótere, ahol széleskörű műveltsége, éles intelligenciája és szellemes humora igazán kibontakozhat. 1924-ben doktorált, értekezésében Kölcsey Ferenc művészetét elemezve. Ezt követően középiskolai tanárként tevékenykedett a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában, egészen addig, amíg a zsidótörvények következtében el nem bocsátották. Közben több időt töltött külföldi városokban, mint Párizs, Olaszország és London, ahol új inspirációkat gyűjtött.

Az igazi áttörést az jelentette számára, amikor 1930-ban befejezte A Magyar irodalomtörténet című művét, amellyel elnyerte az Erdélyi Helikon pályázatát. A 1932-re elkészült könyv sajátos emberi megközelítésből mutatta be a magyar irodalom jeles alakjait, tele humorral és szeretetteljes iróniával, így nem csupán széles körű elismerést aratott, hanem heves vitákat is kiváltott. Később, 1941-ben, hasonló szellemben alkotta meg A világirodalom történetét, ám a második világháború utáni politikai környezet miatt ezt a művet csak 1957-ben jelentethették meg újra, mivel a benne található szovjet vonatkozások problémásnak bizonyultak.

A harmincas évek Szerb Antal pályafutásának csúcspontját jelentették: a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, kétszer nyerte el a Baumgarten-díjat, és számos sikeres regényt írt. A Pendragon-legenda és Az utas és holdvilág máig népszerű művei közé tartoznak. Az utóbbi a magát kereső ember önelemző regénye, amelyből több színpadi és filmes feldolgozás is készült.

A nácizmus előretörésével és a zsidótörvények életbe léptetésével Szerb Antal helyzete fokozatosan egyre reménytelenebbé vált. Elbocsátották munkahelyéről, és besorozták a munkaszolgálatba. Az utolsó éveiben azonban mégis megalkotta a „Száz vers” című antológiát, amelyben a magyar és a világirodalom legfontosabb költeményei találhatóak, megörökítve ezzel a művészet erejét a legsötétebb időkben is.

1944 novemberében Szerb Antalt munkaszolgálatra vitték Fertőrákosra, majd Balfra, a Sopron melletti területekre. Felesége és barátai kétszer is megpróbálták kiszabadítani, de ő nem hagyta cserben sorstársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort. A nélkülözés és a brutális bántalmazások következtében legyengült író végül egy tragikus napon, 1945. január 27-én vesztette életét, amikor egy nyilas keretlegény puskatussal agyonütötte.

Szerb Antal végső nyughelye a budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található, ahol emlékét egy 1968-as balfi emlékmű is őrzi. Az emléktáblán az író bölcs szavai olvashatók: "A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is." Halála jelentős hatást gyakorolt a magyar kultúrára, életművének sokszínűsége és mélysége pedig továbbra is inspirációt nyújt az olvasók és a művészek számára egyaránt.