A kézilabda Magyarországon egyedülálló módon él és virágzik, sokkal más dimenziókban mozog, mint más országokban.

16 évesen már édesanyja, az egykori ETO-játékos mellett dolgozott segédedzőként, és miután felismerte, topjátékos nem lesz belőle, minden energiáját a szakmai fejlődésére összpontosította. Így történhetett meg, hogy a 38 éves Hlavaty Tamás már megfordult a Győri Audi ETO KC, a Rosztov-Don és a Vipers kispadján, ott volt az orosz válogatott tokiói olimpiai ezüstérmekor, és úgy érzi, vannak még olyan feladatok, amelyeket szívesen elvállalna. A Ferencvárost egyszer már visszautasította, de ha lenne lehetősége még magyar topcsapatot vezetni, akkor biztosan nem hezitálna. Interjú.

Valószínűleg sokan nem sejtik, hogy a kézilabda iránti szenvedélye mélyen gyökerezik a családi tradíciókban. Édesanyja, Lubica Hlavata, aki a szlovák válogatott játékosaként tündökölt, nem csupán a sportág iránti szeretetet örökítette át, hanem egy olyan örökséget is, amely az 1993-94-es szezonban Győrben játszott élményeivel gazdagította a családjuk történetét. Gyermekként a kézilabda nem csupán egy sport volt számára, hanem egy olyan világ, ahol a kitartás, a csapatmunka és a versenyszellem értékei formálták a karakterét. Milyen hatással volt ez az élmény a fejlődésére és a személyiségére?

A gyerekeket mindig befolyásolja, ha anyuka vagy apuka ilyen szinten sportol. Nem lehettem kivétel, anyám jó kézilabdázó volt, így azt mondhatom, gyerekként a kézilabdacsarnokokban nőttem fel. Ez egy lépés volt ahhoz, hogy itt tarthatok ebben a sportágban. Mondhatni, a kézilabda volt az életem, de azért más sportokat is kipróbáltam.

Kézilabdázott is egykoron?

Természetesen! Az alábbiakban egyedi stílusban írtam át a szöveget: A helyzet az, hogy Vágsellyén, Salán területén a női csapat kiemelkedett, míg a férfiak sajnos nem tudtak hasonló szintet elérni, így mi csak a másodosztályban rúgtuk a bőrt. Azért ez nem volt annyira rossz, hiszen a csapatszellem fantasztikus volt, és rengeteg barátság született abból az időszakból. Végül azért döntöttem úgy, hogy edző leszek, mert főiskolásként rájöttem, hogy a sztárkézilabdázói karrier nem nekem való. Viszont úgy éreztem, hogy a topedző szerepében még lehet jövőm. Az edzősködés nagyon vonzott, és egy ideig párhuzamosan csináltam is: előbb a lányoknak tartottam edzést, aztán pedig mentem a saját tréningemre.

Azt hallottam, hogy amikor édesanyja a karrierje befejezése után visszatért Vágsellyére, akkor másodedzőként támogatta a csapatot.

Igen, így indult minden. A helyzet pikantériája, hogy mindössze 16 éves voltam. Természetesen utánpótlásban tevékenykedtem, de a lányok, akikkel együtt dolgoztam, már mind 18 évesek voltak. Mindez azonban nem zavart, és nem is foglalkoztam vele. Csak végeztem a feladataimat, ahogyan azt elképzeltem magamban.

Hogyan fejlesztette tovább tudását?

Sokat néztem a kézilabdát, minden hazai mérkőzésen ott voltam. Annak idején a Duslo Sala még nemzetközi kupákban is szerepelt, emellett átjártam Győrbe is mérkőzésekre, ezek voltak a lehetőségek. De mindig kerestem, hol vannak még mérkőzések, hová lehetne elmenni, hogy megnézzem. Mert szerettem, ha impulzusokat és ötleteket kapok, azután ezeket összerakom magamban úgy, ahogy nekem tetszik. Folyamatosan kerestem a lehetőségeket, hogy milyen pluszt tudnék még külföldről behozni.