Augusztus 29. a magyarok számára különös jelentőséggel bír, hiszen sokan elátkozott napként tekintenek rá. Ezen a napon történtek olyan események, amelyek mély nyomot hagytak a történelemben és a kollektív emlékezetben. Az ilyen napok emlékeztetnek bennün

A Magyar Királyság számára az 1389-es rigómezei csata után vált véres valósággá az Oszmán Birodalom terjeszkedése. Rigómezőnél a balkáni államok hadereje vereséget szenvedett, ezzel pedig az ellenség gyakorlatilag elérte a magyar határt, mindennapossá váltak a török betörések. Luxemburgi Zsigmond király felismerte, hogy Magyarország egyedül nem tud nagy, nyílt színi csatát nyerni az oszmánok ellen, az Európából történő kiszorításukra pedig képtelenség keresztény egységet kovácsolni.

Ezért aztán az ország védelemre rendezkedett be, e célt szolgálta a délen kiépített végvárvonal, ennek legfontosabb eleme volt Nándorfehérvár. Az erődöt nevezhetjük Magyarország, sőt Európa kapujának, mert ha a török megszerzi, nyitva áll előtte az út a magyar Alföldre és végig a Duna mentén Budáig, Bécsig. II. Murád szultán 1456-ban próbálkozott nagyszabású ostrommal, ám Hunyadi János, Szilágyi Mihály és Kapisztrán János vitézei diadalt arattak felette. Ezért szól ma is, minden délben a keresztény templomok harangja - itt írtunk bővebben arról, hogyan csalta tőrbe Hunyadi a török janicsárokat, illetve pontosan hogyan is alakult a harangozás könyörgésből hálaadássá.

A következő kísérlet, amely 1521 nyarán valósult meg, végül török sikert hozott. I. (Nagy) Szulejmán, az ifjú és ambiciózus uralkodó, még csak nemrég foglalta el az oszmán trónt, amikor Nándorfehérvár ostromát megindította. 1521. augusztus 29-én aratott győzelme nem csupán életének első jelentős diadala volt, hanem kulcsfontosságú esemény a nyugati irányú terjeszkedés szempontjából is. Fodor Pál történész a Múlt-kor.hu-n közzétett írásában említi, hogy ekkor gyökerezett meg Szulejmánban a meggyőződés: augusztus 29. a szerencse napja lett számára.

Így is lett, csakhogy Szulejmánnak szerencsenapja a magyarok számára értelemszerűen elátkozott dátummá vált.

Az első tehát Nándorfehérvár volt, a második Mohács. Szulejmán ugyan már 1521-ben is a királyság elfoglalását tervezte, ám a birodalom keleti felén támadt gondjai miatt csak 1526-ban indult meg ismét a szultáni sereg. Kezdetben nem látszott sikeresnek, hatalmas esőzések és áradások nehezítették az útját, így csak meglehetősen későn bukkant elő az Alföld peremén.

A mohácsi síkon a körülbelül 50 ezer főt számláló török haddal a becslések szerint 28 ezer keresztény katona vette fel a harcot 1526. augusztus 29-én. Ott és akkor senki nem tudhatta, ez volt a sorsdöntő összecsapás, mohácsi vereség a középkori magyar állam megszűnését, 150 éves megszállást, elképesztő szenvedést, véráldozatot von maga után.

Szulejmán hite még inkább megerősödött, amikor belátta, hogy augusztus 29. valóban az ő különleges napja, hiszen ennek időzítése szinte lehetetlen lett volna csupán véletlenül.

A mohácsi csata következtében a törökök végigpusztították az országot, egészen Budáig hatoltak, ahol a főváros lángokba borult. Az ősz beköszöntével azonban úgy döntöttek, hogy elhagyják az ország területét, mivel a teljes megszállásra még nem látták a megfelelő időt.

Az ország két király, Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János harcának színterévé vált, utóbbi Szulejmán segítségéért folyamodott, aki "cserébe" 1529-ben és 1532-ben is akadálytalanul vonulhatott át a Magyar Királyságon Bécs ellen. Török szempontból azért nem volt ez egy ideális helyzet, ezért János király 1540-es hala után megszületett a döntés a megszállásról. Az alkalmat az szolgáltatta, hogy Szapolyainak nem volt örököse, ezért 1538-ban titokban megegyezett Ferdinánddal, hogy halála után a Habsburgok kezén egyesül az ország.

Élete utolsó szakaszában született meg János Zsigmond, az öreg király fia, ami jelentős fordulatot hozott. Ennek következtében a király módosította végrendeletét, és a trónt a kis csecsemőre hagyta. Ferdinánd azonban nem nyugodott bele ebbe a döntésbe; 1541-ben hadjáratot indított a Szapolyaiak területe ellen, és májusban megkezdte Buda ostromát. E feszültséges helyzetben Szulejmán szultán lépett színre, aki adó fejében és atyai jóindulatára hivatkozva elismerte János Zsigmond trónra való jogát. Amint híre ment az osztrák támadásnak, Szulejmán személyesen vezette hatalmas seregét, hogy megvédje a királyi fővárost.

Augusztus 26-án verte fel táborát Óbudán, ám addigra az előreküldött török segédcsapatok és a magyar védők elűzték az ostromlókat, a szultánnak nem akadt dolga, kezdődhetett a nyilván előre megírt színjáték. Nagyon röviden a gyermek királyfit és a tanácsurakat táborába hívta, utóbbiakat lefogatta, miközben városnézőbe érkező janicsárok elfoglalták Budát. Források alapján bizonyítani nem lehet, de az akciót ezúttal egészen nyilvánvalóan tudatosan időzítette augusztus 29-ére.