F1 – A film: Hollywood megváltoztatja a játékot, eltüntetve a rajtrácsot és a női versenyzőket is a reflektorfényből.

Sokat vártunk tőle. Talán túl sokat. Az F1 - A film lehetett volna egy korszakalkotó sportfilm, amely nemcsak a versenypályát, de a valódi társadalmi változást is képernyőre viszi. Ehelyett újra eljátszották a régi lemezt: a férfi a hős, a nő a díszlet. Egy látványos film, ami papíron sokszínű, de a vásznon fájóan egyoldalú. Kerepeczki Anna filmkritikája.

Amikor Lewis Hamilton bejelentette, hogy társproducerként részt vesz az F1 - A film elkészítésében, sokunkban felcsillant a remény: végre egy sportfilm, amely nemcsak az aszfalton, de társadalmi érzékenységben is tartja a tempót. A hétszeres világbajnok ugyanis évek óta élharcosa annak, hogy a motorsport befogadóbb, sokszínűbb és igazságosabb legyen - legyen szó bőrszínről, nemről vagy társadalmi háttérről.

Aztán jött a trailer. Aztán jött Brad Pitt. Aztán jött a pofon. És milyen szép ívű pofon volt az, egyenesen 320 km/órával. Pedig tényleg nagyon vártam ezt a filmet!

Nézzük meg a dolgot egy kicsit más perspektívából: Brad Pitt, a színészóriás, most nem a vörös szőnyegen tündököl, hanem a Forma-1 izgalmas világában találja magát. A 60 éves Sonny Hayes karaktere, aki három évtizednyi kihagyás után tér vissza a versenypályákra, nem csupán egy újabb pilóta, hanem egy igazi legendaként próbálja meg megváltani a fiktív APX GP csapatot. A történet elején, mindössze öt perc elteltével, máris a világ sorsát kezébe veszi – vagy legalábbis a csapatét, ahol a motorok nem pörögnek, a gumikkal pedig valóságos harcot vívnak. Míg a garázsban mindenki kétségbeesetten próbálkozik, Sonny egy varázslatos érintéssel mindent megváltoztat. Ez persze kicsit túlzásnak tűnik, de hát ki mondta, hogy a filmek nem a fantázia birodalmában élnek?

Hayes egy szerencsejáték-függő, aki egy furgonban él, és első dolga, hogy megmondja a technikai igazgatónak - aki történetesen egy nő -, hogy az autó egy "fosláda". Köszönjük a szakértelmet, Sonny.

Kate - akit Kerry Condon kiválóan életre kelt - nyilvánvalóan egy technikai zseni. Azonban a film üzenete szerint a női zsenialitás csak akkor kap értéket, ha egy férfi is azt elismeri. Eleinte úgy tűnik, hogy a karaktere valóban egy mérföldkő: ő az első női technikai igazgató az F1 történetében. Ám hamarosan kiderül, hogy valójában csupán egy újabb romantikus szál, egy dramaturgiai fogás, és inkább romkom-színezékként funkcionál.

A film üzenete úgy tűnik, hogy bármennyire is intelligens és befolyásos egy nő, a sikerének valódi értéke csupán attól függ, hogy egy vonzó férfi elismeri őt.

A boxutcában feltűnő kevés női karakter egyike úgy viselkedik, mintha életében először látna gumiabroncsot - később ugyan fejlődik, de kezdetben konkrétan egy két lábon járó káosz.

A PR-os karakter pedig mintha egy régi, poros irodai sztereotípia megelevenedése lenne. Ráadásul néha teljesen indokolatlan a jelenléte, mert semmit se ad hozzá a jelenethez.

A "sokszínűség" megjelenítése sajnos nem éppen ragyogóan sikerült. Damson Idris által megformált Pearce édesanyja az egyetlen színes bőrű nő a film vásznán. Bernadette (Sarah Niles) alakja inkább díszlet, mint valóságos karakter: ő a szerető anya archetipikus megtestesülése, aki mintha egy régi reklámfilm világából lépett volna elő, csupán azzal a céllal, hogy tompítsa a film fehér férfiak dominálta narratíváját. (Spoiler: ez a kísérlet sajnos nem válik be.)

Az egész történet egy háromórás kliséáradat, ahol a nők folyamatosan csak "valami okból" jelennek meg – soha nem önálló személyekként. Vagy éppen Pitt karakterének varázsát próbálják megélni, vagy ügyetlenkednek a garázsban, vagy csupán derűsen mosolyognak a háttérben, mintha csak díszletként lennének ott.

Egy emlékezetes pillanatban egy fiatal női rajongó a klubban felteszi Pearce-nek a kérdést, hogy bemutatná-e neki Carlos Sainzot. A közönség nevetésben tör ki, én is nevetek, de inkább csak a kínos helyzet miatt. Ez a vicc éppen azt az előítéletet táplálja, amellyel számos női szurkoló nap mint nap megküzd: hogy a nők csupán a "helyes pasik" vonzereje miatt követik a Forma-1-et.

Ráadásul Pearce menedzsere meg is jegyzi: a karrierje biztonságban van, mert "a hölgyek imádják a mosolyát". Isten ments, hogy egy nő egyszerűen csak szeresse a sportot!

Pedig az F1 tényleg változik. Egyre több nő van jelen a sportban - mérnökként, PR-esként, stratégaként, kommentátorként, sportfelügyelőként, utánpótlás-versenyzőként - és nem csak jelen vannak, hanem sokszor kiválóbbak, mint férfi kollégáik.

Azonban a film teljes mértékben figyelmen kívül hagyja ezt a valóságot.

Helyette egy látványos, csillogó, gyorsan vágott hollywoodi propagandafilmet alkot, ahol a férfi a középpontban áll, míg a nő csupán egy kiegészítő szereplő. Felmerül bennem a kérdés: vajon mennyivel gazdagabb lenne a történet, ha ezek a női karakterek valódi lehetőséget kaptak volna a kibontakozásra? Úgy érzem, hogy a válasz nem, de sajnos sosem fogjuk megtudni.

A látvány vitathatatlanul gyönyörű, a kameramunka lenyűgöző. Nem véletlen: két szezont is végigforgattak a mezőnnyel, olykor a valódi pilótákkal harcolva. Tényleg hidegrázós.

Megadatott számomra, hogy bepillantást nyerjek a kulisszák mögé, és szemtanúja lehettem, ahogyan néhány jelenet életre kelt. Sőt, még Brad Pittet is észleltem! Igaz, hogy messziről, de ott voltam!

A film valódi meglepetése abban rejlik, hogy éppen azon a ponton szenved el súlyos csalódást, ahol a legnagyobb potenciál rejlik: a versenyek hiteles ábrázolásában.

Bár Lewis Hamilton, Bernie Collins és Ruth Buscombe is részt vettek a produkció tanácsadóiként, és valóban vannak olyan stratégiai jelenetek, amelyek hatékonyan működnek, a főszereplő csapat súlyos sportszakmai tévedéseket vét. Ezek annyira kirívóak, hogy a valóságos paddockban azonnali elbocsátást vonnának maguk után – ráadásul nem is kíméletesen.

Ez a film nemhogy közelebb vinné az F1 világát, hanem inkább torzítja azt. Nem a fiatal, érzékeny közönséget célozza meg, hanem megerősíti azokat a kliséket, amelyekből már régóta szeretnénk kiszabadulni. Ez nem csupán egy elmulasztott lehetőség – sokkal inkább egy bokszkiállás nélküli, lesújtó kudarc.

Bevallom, amikor a kedvenc pilótáim megjelentek, egy kis öröm fogott el. Csodás érzés volt őket ilyen nagy vásznon viszontlátni. Talán ideje lenne beruháznom egy nagyobb tévére...