Különös élmény volt, hogy a férjem családja folyamatosan mellettünk állt és támogatta az életünket. Ma már igazán hálás vagyok ezért.

Új családtagként általában nem könnyű beilleszkedni, megérkezni - de néha pont ott találjuk meg az otthont, ahol eleinte a legidegenebbnek éreztük magunkat.

Fullasztott a közelségük, de ma már nem is lehetnék hálásabb a jelenlétükért.

Egy teljesen új dimenzió nyílt meg előttem, ahová hirtelen beléphettem.

Amikor jó néhány évvel ezelőtt, lassan két évtizede, elkezdődött a közös történetem a leendő párommal, nem csak egy új kapcsolatra léptem be, hanem egy teljesen új családi dinamikába is csöppentem. Már az első pillanatokban éreztem, hogy ez a közeg más, mint amit eddig megéltem. Az első benyomásom az volt, hogy "túl közeli" a viszonyuk. A párom, aki akkor már a harmincas évei elején járt, szinte minden nap beszélt a szüleivel, és hetente többször is összejöttek. A húszéves énem számára ez egyszerűen túl sok volt. Fullasztónak tűnt, és azt éreztem, hogy valami nem stimmel ebben a képletben.

Anyukám is megerősítette, hogy ez valóban egy komoly figyelmeztetés volt, főleg abban az időszakban, amikor már a húszas éveink elején ciki lett otthon élni. Aki 30 évesen ennyire összefonódik a szülei életével, talán nem képes igazán elszakadni tőlük...