**Háború a diáklányok szemszögéből** Amikor a hírekben a háborúkról hallunk, gyakran csak a felnőttek, katonák és politikai vezetők perspektíváját látjuk. De mi van a diáklányokkal, akiknek mindennapjait alapjaiban rengetheti meg egy konfliktus? Az ő sze

Vallasek Júlia "Tucsi és Nunci - két református diáklány levelezése a második világháború éveiben" című tanulmányát az ArchívNet online folyóirat 21. évfolyamának 6. számában találhatjuk. A mű teljes szövege hozzáférhető az alábbi linken.

Az 1940. augusztus 30-án életbe lépett második bécsi döntést követően, az 1940‒1941-es tanév során megindult a levelezés az észak-erdélyi iskolák és a kibővült Magyarország intézményeinek diákjai között. Ennek a levelezési programnak a célja nyilvánvalóan az volt, hogy erősítse a visszacsatolt területek fiataljai és a magyarországi diákok közötti kapcsolatokat, mindezt a nemzeti és hazafias nevelés szellemében.

Az Észak-Erdély katonai átvétele éppen az 1940–1941-es tanév kezdetét megelőző időszakra esett, így az esemény jelentős hatással volt a helyi közéletre. A debreceni református Dóczi Leánynevelő Intézet Leánygimnáziumának 1940–1941-es évkönyve tanúsítja, hogy a tanévnyitó beszédek és a különböző jótékonysági, nevelési programok között kiemelt figyelmet kaptak az aktuális események. Az átvétel nem csupán politikai, hanem társadalmi szempontból is fontos volt, így a gimnázium tevékenységei során is hangsúlyos szerepet játszott.

Az iskolai évkönyv nem csupán a tanév eseményeit tálalja, hanem külön figyelmet szentel a közösségi kezdeményezéseknek is. Itt olvashatunk például az Antikvitás-ünnepélyről, amelyet a fiatal tanárként tevékenykedő Szabó Magda rendezett. Emellett fontos megemlíteni, hogy számos adománygyűjtés indult erdélyi iskolák támogatására. A diáklányok közötti levelezés jelentősége kiemelkedő, hiszen az évkönyv szerzői éppen e kezdeményezést helyezik a középpontba, az iskolai évről szóló beszámoló elején, még a politikai események üdvözlése előtt. Ez a sorrend azt mutatja, hogy a közösségi felelősségvállalás elsődleges helyet foglal el a diákok szívében és gondolkodásában.

A szeptember meseszép, könnyekkel teli és boldog napjai nem csupán nemzetünk örömének ünneplését jelentették, hanem iskolánk számára is egy igazi örömünnepet hoztak. Szívünkben magunkhoz öleltük minden felszabadult, drága magyar testvérünket, és boldog lelkesedéssel üdvözöltük őket a megváltás e felemelő pillanataiban. Az első tanítási napon, szeptember 17-én, ifjúságunk szívélyesen fogadta a felszabadult erdélyi iskolák diákjait, és e megható találkozások nyomán könnyekig ható levelezés indult el növendékeink és az erdélyi iskolák leányai között. A szeptember csodálatos élményei, a szenvedésből és örömből, a rabságból és felszabadulásból származó energiák hatása végigkísérte az egész iskolai évet, s besugározta mindennapjainkat.

A diáklányok közti levelezés-program indulása nyilván nem alulról jövő spontán kezdeményezés volt, hanem az iskolák, ez esetben a debreceni Dóczi Leánynevelő Intézet Leánygimnáziuma és a kolozsvári Református Leánygimnázium tanárai által bátorított, szervezett program.

A logisztikai feladatok, mint például a címek összegyűjtése és szétosztása, nélkülözhetetlen szerepet játszottak a folyamatokban, és valószínű, hogy az iskola 11. számú Lorántffy Zsuzsanna cserkészlánycsapatának tagjai is hozzájárultak ezekhez a munkákhoz. A Dóczi Intézet 1940‒1941-es évkönyve szerint a cserkészcsapat által készített ajándék, egy "hímzett zászlószalagos magyar zászló", már 1940 szeptemberének elején megérkezett a kolozsvári Református Leánygimnáziumba, ami nemcsak a közösségi értékeket tükrözi, hanem a cserkészlányok elhivatottságát is.

Az 1919-ben alapított, saját épülethez a református egyház támogatása és erős civil összefogás eredményeként 1927-ben jutó kolozsvári Református Leánygimnázium (a mai Apáczai Csere János Líceum elődje) a két világháború közti Erdély egyetlen magyar nyelvű oktatást biztosító református leánygimnáziuma volt.

Az iskola létrejöttének, felépítésének története a korabeli közgondolkodásban erőteljesen kötődött Makkai Sándor püspök alakjához, ugyanakkor az erdélyi magyarság számára a trianoni békét követő passzív rezisztencia korszakából való kilépés és a sikeres kisebbségi érdekérvényesítés példáját is képviselte.

A Református Leánygimnázium 1940‒1944 között kiadott évkönyveiben (korabeli szóhasználatban értesítőiben) nem találtam utalást sem a levelezési programra, sem a zászlóra.

Bár a levelezés megszervezése eredetileg egy felülről irányított kezdeményezés volt, a levelezés további alakulása már a résztvevők igényei és a barátságok dinamikus fejlődése szerint formálódott. Az itt bemutatott írások alapján megállapítható, hogy az elindítást követően a felnőttek nem gyakoroltak semmiféle külső ellenőrzést a folyamat fölött.