Higiéniai termékek, gyógyszerek és pénzügyi források, amelyek lehetővé teszik, hogy az evakuációs busz üzemanyagot vásároljon – hiszen az ukrán menekültek számára egyre nagyobb kihívást jelent a benzinhez való hozzáférés.

Elmondta: nem régen, nagyjából másfél héttel ezelőtt az oroszok váratlanul áttörtek Dobropilliánál. Ez Pokrovszktól északkeletre van, és nagyon hirtelen nagyon közel került a front két nagyvároshoz, Dobropilliához és Bilozerszkéhez - ezek pár tízezres városok, kisvárosok voltak korábban -, ahol gyakorlatilag tényleg egy-két nap alatt váltak a földdel egyenlővé az épületek, és több ezer embernek hirtelen, konkrétan negyed órák alatt kellett összepakolnia az életét, nem tudva, hogy hova fogják őt elvinni. Beszálltak az önkéntesek által üzemeltetett, egyébként olykor páncélozott evakuációs buszokba. A páncélra nem azért van szükség, mert fegyvert visznek benne, hanem mert az oroszok számos alkalommal előszeretettel céloznak civileket szállító evakuációs buszokat. Az összes létező egyezményt megszegve - fűzte hozzá műsorvezetőnk.

Visszatérve a helyzetre: az említett személyek az evakuációs előírások értelmében maximum egy bőröndöt vihettek magukkal fejenként. Őket egy, a Dnipropetroszk régióban található, pontosan meg nem nevezett gyűjtőtáborba szállították, ahol jogi, esetleg minimális anyagi és pszichológiai támogatást kapnak. Itt 2-3 napig tartózkodhatnak, amíg biztonságosabb megyékben nem találnak számukra elhelyezést. A probléma az, hogy a három és fél éve zajló háború következtében a megfizethető és lakható szállások a nyugat-ukrajnai biztonságos területeken már teljesen megteltek. Ennek következtében ezek az emberek egyre inkább felhalmozódnak a gyűjtőtáborban. Ez a tábor körülbelül 100-150 fős kapacitással működött még két héttel ezelőtt, de hirtelen megnégyszereződött a létszám. Most napi 100 helyett 400-500 embert kell fogadniuk, és a helyzet valóban kritikus: sátorban, ágyakon fekszenek, jellemzően idős és beteg emberek, akik nem képesek önerőből elmenekülni vagy albérletet kifizetni, hiszen erre a közép- és nyugat-ukrajnai városokban sincs lehetőségük. Ahogy az evakuációt végző szervezet egyik munkatársától megtudtam, az ukrán államnak is van némi elmaradása: három és fél év elteltével még mindig nem alakítottak ki egy átfogó állami programot arra vonatkozóan, hogy mi történjen ezekkel az emberekkel, akiknek egyik pillanatról a másikra kell otthagyniuk otthonaikat.

A beszélgetés során elhangzottak szerint mindenkinek érdemes elképzelnie, milyen lelki terheket cipelhetnek azok az emberek, akik a fütyülő bombák elől menekülve, sok esetben csupán havi 20-30 ezer forintos nyugdíjból próbálnak megélni. "Ennek ellenére hajlandóak velem kommunikálni, hiszen tűrhető szinten beszélek ukránul, ami alapvető feltétele a párbeszédnek. Aki csak egy pillanatra is belegondol, biztosan átérzi, milyen fájdalmas lehet, amikor a szabad ég alatt vagy egy sátorban ülve valaki odalép hozzá, hogy megörökítse a legnehezebb pillanatait. Igyekszem ezt a lehető legnagyobb érzékenységgel kezelni: ha valaki elutasít, azt tiszteletben tartom, és udvariasan elköszönök. De vannak olyanok is, akik meg szeretnék osztani a történetüket, mert úgy érzik, hogy fontos, hogy a világ tudomást szerezzen arról, mi zajlik körülöttük, és elfeledettségérzésükben talán ez a megosztás adhat egy kis reményt." - fejtette ki.

A segélyszervezetek helyzete rendkívül aggasztó, hiszen nemcsak az önkéntesek száma csökkent drámaian, hanem a pénzügyi támogatások is egyre inkább megfogyatkoznak. Már a háború negyedik évében járunk, és a források folyamatosan apadnak, miközben a világ más részein is számos konfliktus zajlik, amelyek elvonják a potenciális adományozók figyelmét. Szerencsére a segélyszervezetek továbbra is elkötelezettek, és készséggel állnak szóba az újságírókkal, így például Győri Boldizsárral is, aki ezt a helyzetet részletesen ismertette.

Miből van a legnagyobb hiány? - tette fel a kérdést a műsorvezető. Az újságíró őszinte válasza így hangzott: Ne áltassuk magunkat, ezek elsősorban idős emberek, akiknek a legnagyobb szüksége a felnőtt pelenkákra és a gyógyszerekre van. Folytatta: Ne felejtsük el, hogy egy alapvetően gyenge egészségi állapotú, idősödő társadalomról van szó, ahol sokan napi szinten szednek különféle szívgyógyszereket és vérnyomáscsökkentőket. Könnyen elképzelhetjük, hogy egy posztkommunista országban milyen nehézségekkel kell szembenézniük. Ezek az emberek már korábban sem tudták megfizetni a gyógyszereiket. Amikor Kárpátalján élő ukrán menekültekkel beszélgetett, sokan elmondták, hogy "Nézze, kedvesem, 30 ezer forint a nyugdíjam, ha minden gyógyszeremet meg akarnám venni, az 32 ezer forintnak megfelelő hrivnyát jelentene." Innentől kezdve világos, hogy nem tudják megfizetni az életüket támogató gyógyszereket, és itt nem a drága készítményekre gondolunk, hanem olyan alapvető vérnyomáscsökkentőkre és hasonlókra, amelyek elengedhetetlenek. A terepen dolgozó pszichológus is hangsúlyozta, hogy ilyenkor rengeteg lappangó betegség kerül a felszínre, amivel helyben nem tudnak mit kezdeni. Ezek az emberek örülnek, ha végre fedél kerül a fejük fölé, nemhogy még a megfelelő orvosi ellátáshoz is hozzájussanak. Ez már valóban elérhetetlen álom számukra - tette hozzá az újságíró.

Ami tehát hiányzik, azok a (női) higiéniai eszközök, gyógyszerek az időseknek, és egyszerűen pénz, hogy az evakuációs busz benzint tudjon vásárolni. "Ilyen alapvető dolgokról beszélünk, ilyen alapvető dolgokban van hiány".

Szóba került az is, hogy Harkivban fiatalok létrehoztak egy nonprofit kulturális központot. Győri Boldizsár elmondta: az biztos, hogy az ukrán kultúrának óriási reneszánsza van jelenleg. Ukrajnában az ukrán nyelvű könyvkiadás virágzik, rengeteg mű születik a közelmúltbeli ukrán történelemről, az emberek ezeket fogyasztják, a saját identitásukat élik meg ezáltal.

Harkivban, ami egy alapvetően oroszul beszélő város volt - ami nem azt jelenti, hogy ők oroszok voltak, elmondták neki az ottaniak, hogy ők nem oroszok -, gyakorlatilag most már nem hallani orosz szót a nyilvános térben, és ez az embereknél önálló döntés volt, mindenkinek a személyes döntése. Harkiv mindig is az ukrán avantgárdnak és a kísérletező művészetnek volt egy központja már száz ével ezelőtt is, a '20-as években ott virágzott az ukrán nyelvű ukrán költészet. És nincs ez másképp most sem. Strauss Emma dokumentumfilmessel próbálták ezt a jelenséget megragadni egy kisfilmben.

Az underground kultúra jelenleg virágzik, és most szó szerint a föld alatt bontogatja szárnyait. Ezeket az összejöveteleket, bulikat és felolvasóesteket titkos helyszíneken tartják, ahol a sötétség és a rejtély uralkodik. A kijárási tilalom mindennapos, de a fiatalok hűségesen követik a szabályokat, és délután háromkor már a klub bejárata előtt állnak sorban, fekete bőrzsekikben és hasonló, karakteres öltözetben. Mindenki izgatottan várja, hogy bejuthasson, hiszen a buli csak este 10-ig tart, és utána, 11-re, mindenkinek vissza kell térnie a négy fal közé. A feszültség és az izgalom a levegőben vibrál, és bár a világ odakint szigorú, itt, a föld alatt, a szabadság és a kreativitás virágzik.