Interjú: Ember Márk a színészi karrierje szélén állt, de most már szívesen elvállalna egy gonosz démont is.

Mikor merült el meztelenül a Balaton hűs vízében? Milyen gondolatok cseréltek gazdát Marics Peti és a Hogyan tudnék élni nélküled? című Demjén Rózsi-musical forgatásán? És mit tart a kortárs magyar kritikai szakma hegeli tézisevolúciójáról? Ezekre a kérdésekre is választ kaptunk Ember Márk interjújában.

- Új filmed, a Demjén Ferenc dalaira épülő Hogyan tudnék élni nélküled? a kilencvenes évek Balatonja mellett játszódik. Te kiskorodból még emlékszel az itteni közegre, hangulatra?

A kilencvenes éveket még csak gyermeki szemmel éltem meg, de a kétezres évek Balatonjához már sok emlékem fűződik, amely megörökítette azt a varázslatos hangulatot, ami a nyári estéket jellemezte. Rendszeresen részt vettem szerb nyelvi nyári táborokban, ahol a Balaton partján bontogattam az első szerelem szárnyait, megéltem az első berúgások izgalmát, és felfedeztem a meztelen fürdőzés szabadságát. Érdemes hangsúlyozni, hogy a film szempontjából a kilencvenes évek nem csupán egy időszak, hanem egyfajta érzés és atmoszféra is, így aki mélyebb társadalmi vagy politikai elemzésekre vágyik, az jobb, ha más irányba keresgél.

Persze, szívesen! Ember Márk első meztelen fürdőzése egy igazán emlékezetes pillanat volt. A történet ott kezdődött, hogy Márk úgy döntött, ideje lenne egy kicsit felszabadultan pihenni a természet lágy ölén. Képzeld el, ahogy a napfény átszűrődik a fák lombjai között, és a víz hívogatóan csillog a tóban. Márk, akit mindig is vonzott a kaland, elhatározta, hogy megpróbálja az "igazi" szabadságot. Barátai biztatására végül leküzdötte a kételyeit, és úgy döntött, hogy belevág a dologba. Ám mielőtt a vízbe lépett volna, még egyszer körülnézett, hogy biztosan senki sem látja őt. A vízbe érve azonban egy csodálatos érzés kerítette hatalmába: a hűsítő víz simogatása, a nap melege a bőrén, és a szél lágy fuvallata mind-mind egy új élményt kínáltak. Márk számára ez a pillanat a szabadság és az önelfogadás szimbólumává vált. Ez a kis kaland tehát nemcsak egy egyszerű fürdőzés volt, hanem egy izgalmas lépés a felnőtté válás felé. Később, amikor mesélte a barátainak, mindenki nevetett és elismerte, hogy ez a bátorság példamutató volt. A történet így vált a baráti társaság egyik legkedveltebb anekdotájává. Remélem, tetszik ez a változat!

- Nos, erről nehezen tudok nyilatkozni, mivel egy iskolai tábor keretein belül zajlott, így minden ilyen jellegű esemény a törvények határvonalán mozgott.

- Megjelenik a filmben is ez a fiatalos határfeszegetés?

- Igen, bízom benne, hogy ezt az élményt sikerül átadnunk a nézőinknek. A zenés film műfaja különleges varázsa abban rejlik, hogy egy gyönyörű mesét mesél el, amely egy álomvilágban bontakozik ki. Ugyanakkor, a műfajhoz kapcsolódó kereteket figyelembe véve, igyekeztünk olyan átélhető és emberi elemekkel gazdagítani a történetet, amelyek még inkább közel hozzák a közönséghez.

A forgatás során végig olyan érzésem volt, mintha egy párhuzamos univerzumban élnék, ahol önmagamat alakítom. Teljesen át tudom érezni, milyen fiatalnak lenni, aki csupán a zenének él, akinek megvannak a saját sikerei és elbukásai. Aztán, hirtelen, váratlanul szembejön vele egy végzetes szerelem: meglát valakit, és abban a pillanatban tudja, hogy vele akarja megosztani az élet minden pillanatát.

- Demjén Rózsi dalai mennyire pörögtek nálatok gyerekként?

- Édesanyám révén nálunk inkább szerb zenék pörögtek, viszont az orvos apukámnak kollégáival volt egy Dr Rock nevű zenekara. Ők játszották Demjén dalait, a V'Moto-Rockat, meg a Bergendyket is.

- Könnyebb volt elengedni az eredeti dalokhoz fűződő emlékeket, és teljesen átadni magam a szerepnek, hiszen ezek a dalok nem képezték a gyerekkorom szerves részét.

Ezek a dalok eredetileg már adottak voltak, de Goda Krisztina forgatókönyvírói munkája révén tökéletesen beleilleszkedtek a történet szövetébe, szerves részévé váltak. Számos zenés produkcióban szerepeltem már, és színészként a dalokat kifejező eszközökként kezelem, éppúgy, mint a szöveget vagy a mozdulatokat. Amikor a Grund zenekarral lépünk fel, a dinamika némileg eltér: ott a dalok valóban „dalok”, amelyek önálló koncert keretében szólalnak meg, és csupán saját magukról mesélnek.

Mekkora kihívás, hogy ezeket a régi dalokat relevánssá tegyük a fiatalabb generációk számára!

Ez egy izgalmas kérdés! A Grundnál a legfontosabb küldetésünk közé tartozik, hogy a színházban elhangzó, nem feltétlenül modern dalokat újraértelmezzük és vonzóvá tegyük. Célunk, hogy egy olyan platform legyünk, amelyen a közönség könnyedén kapcsolódhat ezekhez a klasszikus zenékhez. Úgy vélem, hogy Menyus (Menyhárt János, aki számos Demjén-dal zeneszerzője) rendkívül ügyesen modernizálta ezeket a számokat. Ráadásul már korábban is tapasztaltuk, hogy Demjén dalai ma is megállják a helyüket; érdemes csak a Halott Pénz-féle "Darabokra törted a szívem" feldolgozására gondolni, ami tökéletes példa erre.

Persze, nézzük meg, milyen érdekes beszélgetések alakulhatnak ki egy forgatási szünetben Ember és Marics Peti között! --- **Forgatási szünet - a háttérben a zene lágyan szól, a fények pislákolnak.** **Ember:** Hé, Peti, hogy bírod ezt a tempót? A forgatás néha elég fárasztó tud lenni. **Marics Peti:** Hát, néha elég kimerítő, de a zene mindig feltölt! Te hogyan éled meg ezt az egészet? **Ember:** Nagyon izgalmas! De néha úgy érzem, hogy a színészet és a zene teljesen más világ. Ti zenészek szabadabbak vagytok, nem? **Marics Peti:** Igen, a színpadon valóban más a dinamika. De a forgatás is megvan a maga varázsával. Folyton új karakterekkel találkozom, és ez inspiráló. Mikor lesz új dalod? **Ember:** Jövő hónapban jön ki egy új projektem. Izgatott vagyok, de a stressz is megvan benne. Te hogy kezeled a nyomást a koncertek előtt? **Marics Peti:** Egy jó adag adrenalinnal és néhány légzőgyakorlat segít! De tudod, néha a legjobb pillanatok a legváratlanabb helyzetekben jönnek. Mi a legemlékezetesebb élményed a színpadon? **Ember:** Egyszer egy hatalmas vihar közepén kellett előadnom, és a közönség annyira velem volt, hogy elfelejtettem minden félelmemet. Neked volt hasonló élményed? **Marics Peti:** Persze! Vannak olyan pillanatok, amikor a közönség energiája olyan erős, hogy elfelejted, hol vagy, csak a zenére koncentrálsz. Az fantasztikus érzés! --- **A beszélgetés folytatódik, miközben a két művész megosztja egymással a tapasztalatait, és a zene iránti szenvedélyük csak még inkább összeköti őket.**

- Már a Sztárban Sztár műsora óta ismerjük egymást, és azóta egy igazán szoros barátság alakult ki közöttünk, bár teljesen eltérő közönséget szolgálunk ki. Ő már akkoriban is érdeklődött, hogy miként lehet eljutni a színészkedés világába. Most már biztos vagyok benne, hogy benne is ott rejlik a színész, és a film, amin dolgozunk, igazán izgalmas élmény lesz az ő közönsége számára is.

Két friss premierelő közönségfilmben is látható vagy: a "Hogyan tudnék élni nélküled?" című alkotásban és a "Futni mentem"-ben. Az egyik film állami támogatással készült, míg a másik nem. Milyen különbségeket tapasztaltál a két produkció forgatása során?

- A Hogyan tudnék élni nélküled? sem volt egy gigantikus pénzekből, többmilliárdos támogatásokból készülő film. Színészként én nagyon szeretek forgatásra járni, mindegy, milyen pénzből történik az. Még azt is fontos kiemelni, hogy a Futni mentem nem valami ellen, hanem valamihez képest számít "független" produkciónak.

Viszont elsősorban a műfajok miatt különbözött a két produkció: egy zenés filmet sokkal bonyolultabb megcsinálni, mint egy sima "beszélgetőset". Itt a koreográfiát is komolyan meg kell szervezni, illetve nagy feladat a stúdiómunka is. Már előkészíteni is nehezebb a forgatást, ha a színészek mellett még ott van nagyjából 150 táncos, akit menedzselni kell.

A "Futni mentemet" című filmet mindössze 20 nap alatt sikerült elkészítenünk, de optimális körülmények között szerintem legalább 40 nap lett volna a szükséges idő. A "Hogyan tudnék élni nélküled?" forgatása 40 napig tartott, viszont ha hollywoodi környezetben dolgoztunk volna, valószínűleg ez az időtartam megduplázódott volna, körülbelül 80 napra. A stáb tagjaival többször is beszéltünk arról, hogy egy-egy dal felvételén érdemes lenne 3-4-5 napot is eltölteni, de sajnos előfordult, hogy mindössze fél napunk volt az egészre.

Te tényleg maximalista vagy, hogy minden egyes részletet kétszer annyira átgondolnál, mint amennyi időt erre szántál?

Magyarországon a filmezés világa sajátos keretek között működik, amihez el kell fogadnunk, hogy az idő és a pénz korlátozott. Míg egy amerikai film vagy heti sorozat forgatásán általában napi 1-2 perc nyersanyagot rögzítenek, nálunk ez a szám akár 15 percre is rúghat. Én magam az Oltári csajok című sorozatban kezdtem a karrieremet, amely napi sorozatként 20 perc felvételt jelentett naponta. Ennek a felgyorsult tempónak azonban megvan a maga előnye: az ember megtanulja, hogyan dolgozzon egyszerre gyorsan és precízen.

Engedd meg, hogy én is megosszam a gondolataimat arról a kérdésről, amelyet a filmes szakma képviselőinek szinte mindennap feltesznek: Mennyire találod még relevánsnak azt a széles körben elterjedt előítéletet, miszerint a magyar közönségfilmek automatikusan gyengébb minőségűek?

Szerb gyökereim révén én alapvetően balkáni szellemiséggel érkezem, ahol az ilyen dolgokhoz való viszonyulás egészen eltérő. Számunkra, ha valami a sajátunk, az olyan, mintha a családtagunk lenne, egyfajta érzelmi kötelék alakul ki vele. Ha egy filmnek van némi hibája – legyen az a látvány, a hangzás vagy a színészi játék – sokkal elnézőbbek vagyunk, hiszen végső soron „ez a mi gyerekünk”. Persze ennek a mentalitásnak van árnyoldala is: csökkentheti a kritikai érzékenységet, és veszélyeztetheti a szakmai normák betartását.

Magyarországon hajlamosak vagyunk a negatívumokat felnagyítani: ha valami hazai, akkor azonnal a hibáit keressük, és szinte örömünket leljük abban, hogy kritizálhatunk. Én azonban nem tudom így szemlélni a világot. Gyerekként is szerettem a magyar filmeket, és 31 éves koromra arra jöttem rá, hogy nem az a lényeg, hogy "jó-e?" a film, hanem hogy "mihez képest jó?", és "mire szolgál?". Ha valaki a Futni mentemre ül be, nem várjon tőle komoly társadalmi problémákat, hanem egy könnyed, szórakoztató élményt. Aki pedig a Hogyan tudnék élni nélküled?-t választja, az egy másfél órás zenés kikapcsolódásra számíthat.

Kritikusként az én nézőpontom némileg eltér ettől, de elismerem, hogy ez is egy megfontolandó vélemény.

Természetesen, a nézőpontod más dimenzióból közelíti meg a helyzetet. Úgy vélem, hogy a magyar kritikai szakma jelenleg legnagyobb problémája az, hogy nem tudja megfogalmazni, mit is szeretne valójában: értékelést adni, ízlésformálásra törekedni, vagy inkább külső elvárásoknak, mint a marketing vagy a céges normák, megfelelni. Ezen a kérdésen kellene tisztázni a helyzetet, de eddig nem igazán érzékelem, hogy bármiféle előrelépés történt volna ebben a folyamatban.

Lehetséges-e valóban, hogy valaha is elérjük a végső, végleges nyugvóállapotot? Személyes véleményem szerint a két különböző nézőpont küzdelme során folyamatosan születnek újabb és újabb tézisek, antitézisek és szintézisek, amelyek örök körforgásban fejlődnek.

- Most, hogy Hegelt letudtuk, hadd evezzek vissza a bulvár vizeire. Most kezdődött a főpróbaheted, két premiered is van, a Reggeliben is dolgozol műsorvezetőként az RTL-nél. Ilyenkor év vége felé mikor jön el neked a lazítás időszaka, és amikor eljön, ez miből áll?

- Ha tudok, mindig utazok - ha csak egy-két szabad napom van, akkor is. Nagyon fontos számomra, hogy gyakran kiszakadjak a napi körforgásból, és beüljek az autóba, vagy repülőre. Ez segít abban, hogy friss szemmel tudjak ránézni a dolgaimra: miben vagyok, miben voltam, hol akarok lenni, miből kell kikerülnöm.

- A Reggeliben való munkakezdés számomra egy izgalmas új kihívást jelentett. A műsorvezetés teljesen más megközelítést igényel, hiszen most én vagyok a kérdező, ami új dimenziókat nyitott meg előttem. Az eddigi tapasztalataimhoz képest sokkal figyelmesebben kell hallgatnom a vendégeket, és gyorsan reagálnom a válaszaikra. Ezen a téren számos új készséget sajátítottam el, például a szituációk gyors átlátása és a kreatív kérdésfeltevés terén. Mindezek mellett a kommunikációs képességeim is fejlődtek, hiszen fontos, hogy a beszélgetések dinamikusak és érdekesek maradjanak a nézők számára.

A Reggelibe való bekerülésem nem volt előre eltervezett: egyszer csak kaptam egy meghívót vendégműsorvezetőként, majd májusban jelezték, hogy ha szeretném, állandó szereplőként is csatlakozhatok. Ebben az időszakban rengeteg dolog zajlott körülöttem: éppen forgattuk a Futni mentemet, két színházi produkcióm is futott, és a Hogyan tudnék élni nélküled? című film előkészületei is zajlottak. Igazán megtisztelő volt a megkeresés, hiszen a Reggelinek gazdag színházi hagyományai vannak, és olyan szakemberek, akiket nagyon tisztelek, gyakran megfordulnak a műsorban.

A kérdezős műfaj nem igazán volt számomra teljesen új tapasztalat. A covid időszakában elhatároztam, hogy coachnak tanulok, mivel pesszimista előérzetem volt arról, hogy az előadószakma Magyarországon végleg eltűnik, és soha többé nem fogok színpadra állni. Úgy éreztem, hogy sok embernek szüksége lesz lelki támogatásra, és tudtam, hogy a coaching alapvető része a hatékony kérdezés, amit külön is tanítanak.

- Nemrég eszembe jutottál, amikor a gonosz szerepekben is remekelő hollywoodi szépfiúkról írtam cikket. Te is mintha belekerültél volna ebbe a szépfiús skatulyába az utóbbi években, úgyhogy végül hadd kérdezzem meg azt: van-e olyan vérbeli gonosz szereplő, akit különösen szívesen eljátszanál?

- Én azért nem érzem magam beskatulyázva, mert a szépfiúság nem a személyiségem része, nem érzem a magaménak. Sokszor elmondtam, hogy kövér voltam gyerekként, színészként pedig élvezem, hogy olyan szerepkörben lehetek, ami nem természetesen jön számomra, hanem kihívást jelent. Viszont valamiért meg színházban inkább a romlottabb karaktereket szoktam megkapni.

Az ideális gonoszom? Nemrégiben felfedeztem a Beetlejuice alapján készült Broadway-musical szövegkönyvét, és egyszerűen lenyűgözött! Ez a darab egy fergeteges, szórakoztató és provokatív élményt nyújt. Nagyon szívesen belebújnék abba a szerepbe, amit Michael Keaton alakított, és egy igazi démonként szórakoztatnám a közönséget. Az a sötét humor és a vad fantázia, ami körüllengi ezt a karaktert, egyszerűen magával ragadó!