"A forgatás során előtört belőlem a harcos anya" - Borbély Alexandra feketelistás élményeiről, díjakról és a küzdelemről.

We Love Budapest: Nemrégiben debütált a mozikban az "Emma és a halálfejes lepke" című film, amelynek te vagy a középpontjában. A történet a II. világháború zűrzavaros éveiben, 1942-ben játszódik Szlovákiában, egy olyan településen, amely közel helyezkedik el a szlovák-magyar határhoz. Egy ilyen összetett szerep megformálásához elengedhetetlen, hogy alaposan megismerd a történelmi hátteret. Ezért fontos, hogy alapos kutatást végezz, így a karakteredet minél hitelesebben tudod megjeleníteni a vásznon.

Borbély Alexandra: A felkészülési folyamatot mindig a rendező elképzelései irányítják, az ő víziója határozza meg az irányvonalat. Először egy alapos beszélgetést folytatunk a filmről, majd átnézem a forgatókönyvet, és ezt követően felteszem a szereppel kapcsolatos kérdéseimet. Rendkívül lényeges, hogy a karakter szemszögéből közelítsem meg az eseményeket, a többi szereplőt és a történet ívét, hiszen az én feladatom az, hogy az ő igazságát és történetét hűen közvetítsem. Mindeközben természetesen tudatában kell lennem a történelmi kontextusnak is.

Különösebb kutatómunkát nem végeztem, mert nem éreztem szükségét. A családom a Felvidékről származik, és én is a határon túl nőttem fel kisebbségi közegben. Ezért szinte automatikusan ott volt bennem egy alapérzés, hogy jól ismerem a témát, hiszen ebben a kultúrában nevelkedtem. Marika, akit megformálok, akár a nagymamám is lehetett volna. Most azonban egy különleges helyzet állt elő. Ha olyan szerepet kaptam volna, amelynek a hátterét nem ismerem annyira, akkor indokolt lett volna a mélyebb kutatás. De itt most erre nem volt szükség.

WLB: Nem titok, hogy a közelmúltban gyermekeid születtek, és most már anya vagy. A filmben viszont Marika karaktere egy zsidó kisfiút védelmez a nácik elől. Tudnál mesélni arról, hogy ez a két élmény hogyan hatott egymásra a forgatás során?

A forgatás végére derült fény arra, hogy babát várok. Ez az élmény mélyen megérintett, hiszen egy kisgyerekkel dolgoztam együtt, és folyamatosan az lebegett a szemem előtt, hogy mindent meg kell tennem a védelméért. Közben ott volt Nico, a kisfiú, aki igazi kis lázadó volt: állandóan dacolni próbált, és sosem hagyta, hogy könnyen irányítsuk. Számomra ez a vagányság rendkívül vonzó volt; nem volt hajlandó behódolni, és ez a függetlenség nagyon szimpatikus volt számomra. Ahogy telt az idő, egyre inkább megszerettem, és végül ő is jelezte, hogy az érzéseink kölcsönösek, és én is kedves vagyok a számára.

Az egyik éjszakai forgatás alkalmával, konkrétan a kutas jelenetben egy bundába csomagolva cipelem a fiút, és egy idő után láttam rajta, hogy már nagyon fáradt, alig bírja nyitva tartani a szemét. Akkor kijelentettem, hogy nem csinálom meg vele többször a jelenetet, mert nem bírja. Azt éreztem, hogy meg kell védenem szegényt. Ebben biztos benne volt az is, hogy mélyen belül akkor már szerettem volna gyereket, és kijött belőlem a harcos anya. Voltak ilyen pillanatok a forgatás során. Szerencsére volt egy dublőr kisfiú is, Nico teljes ellentéte, aki mindig szó nélkül megcsinálta, amit kértünk tőle. De Nico dacos személyisége jobban passzolt a filmhez.

WLB: Az Emma és a halálfejes lepke nem könnyű néznivaló, hiszen egy borzalommal teli történelmi korban játszódik. A forgatás sem lehetett könnyű, meg kellett dolgozni azért, hogy aztán lejöjjön a vászonról a szenvedés. Gondolom, ez sokat kíván a színésztől.

A rendező feladatának kulcsfontosságú része, hogy képes legyen a színészből valódi "szenvedést" kihozni. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a rendező rendelkezzen egy világos vízióval, és ezt a víziót határozottan képviselje. Az első forgatási napok során derül ki, hogy ez a vízió valóban létezik-e, és ekkor a színész is szembesül ezzel a ténnyel. Amikor Ivetával, a rendezővel találkoztam, azonnal éreztem, hogy egy határozott, erős nő áll előttem, aki pontosan tudja, mit akar elérni. Ebből adódóan úgy döntöttem, hogy maximálisan együttműködöm vele, és követem az elképzeléseit, anélkül hogy ellenállnék. Mégis, akadtak pillanatok, amikor az idegrendszerem már azt súgta, hogy ennél többet nem tudok elviselni.

WLB: Mi volt a legnehezebb a forgatás során?

B. A.: Talán furcsa, amit mondok, de madárfóbiám van, és ennek hátterében egy jól ismert Hitchcock-film áll. Gyerekként titokban néztem meg, és azóta is kísért az élmény, ami valósággal traumatizált. Azóta sem tudom újra megnézni azt a filmet. Ráadásul egy alkalommal egy madár is megtámadott, és rendesen meg is tépte a hajamat. Az Emmában viszont ártalmatlan tyúkokkal kellett együtt dolgoznom, de mindig meg kellett küzdenem a bennem lévő félelemmel; különben nem tudtam volna szabadon mozogni a forgatáson, pedig erre szükség volt a jelenetekhez.

Kihívást jelentett számomra, hogy a rendező rendre azt kérte, hogy a szemem "sírós" legyen, de közben a kamera előtt ne sírjak, hanem maradjak a sírás előtti, feszültséggel teli pillanatban. Ezért folyamatosan egy furcsa, billegő állapotban kellett magam tartanom, ami igencsak kimerítő volt. De aztán, amikor végre sikerült megvalósítani egy-egy jelenetet, az olyan megerősítést adott, hogy minden fáradtságot elfelejtettem.

WLB: Az Emma számomra egy igazán figyelemre méltó film, ugyanakkor nehezen tudom csak úgy ajánlani, mert tele van sötét és fájdalmas elemekkel, a háború kegyetlenségével. A történet komoly érzelmi terhet ró a nézőre, ami mély hatással van, de éppen ezért érdemes megnézni. Te miért tartod fontosnak, hogy mások is lássák?

B. A.: Amikor meghívtam a premierre barátokat és ismerősöket, szinte mindenkinek elmondtam, hogy ez nem könnyű film. Pedig egyébként az a legjobb, amikor nem mondasz semmit. De most mégis azt érzem, hogy mindig hozzá kell ezt tennem. Egy nő történetét látjuk, akinek épp minden rosszul alakul az életében: elvesztette a férjét, a munkáját, egyedül van egy idegen faluban, rámaradt a birtok és az azzal járó összes feladat, amit addig nem ő csinált.

Ráadásul megjelenik a képben a zsidó kisfiú, akinek hirtelen az anyukája, a védelmezője lesz, ennek viszont nagy az ára, mert ha lebuknak, meghalnak mindketten. Innen indulunk, és az enyhülés helyett még több nehézség következik. Ez így tényleg elég sok, de ez csak a felszín. Mert a filmben van szerelem, anya-gyermek kapcsolat, és a küzdés fontosságáról is szól, amiből ráadásul sokat lehet tanulni. Szóval sokat ad a nézőknek az Emma.

WLB: Te mit tanultál a küzdésről a film alapján?

B. A.: A küzdésről inkább a szüleimtől és a nagymamámtól tanultam rengeteget. Nagyon sok nehézséggel kellett szembenézni az életük során, ennek ellenére mégis mindig nagyon erősnek láttam őket, olyannak, akik minden rossz szituációból képesek felállni. Komoly tartásuk volt, sosem láttam őket összetörve. Nem azt mondom, hogy ez a jó hozzáállás, mert szerintem az embernek ki kell adnia magából, ami rossz, különben felgyűlik és megbetegít,

Egy olyan korban éltek, amikor számos olyan helyzet adódott, amiben egy nő nem engedhette meg magának, hogy elgyengüljön, megfutamodjon és ne csinálja végig. Az Emma nagyon fontos film a küzdés, a helytállás miatt, és azért is, mert jól rávilágít arra, milyen kisebbségben élni.

WLB: Felvidéken láttam meg a napvilágot, ott töltöttem gyermekkoraim éveit, és egészen az egyetemi évekig a helyi iskolák padjait koptattam. A filmben bemutatott események és az azokat körülvevő korszak mennyire volt ismerős számomra? Mennyit tudtam meg a múltról, és milyen forrásokból érkeztek hozzám ezek az ismeretek? Az iskolai tananyag hozzájárult ehhez a tudásomhoz, vagy esetleg a családi beszélgetések világították meg előttem a történelmi hátteret?

B. A.: Nos, nem igazán. Ervin, a férjem, aki rendkívül tájékozott a történelem terén, mesélt nekem olyan történeteket Magyarországról, amelyek a mi szlovákiai magyar történelemkönyvünkben nem találhatók meg. Amikor először átfutottam a film forgatókönyvét, kicsit sokkolt az, amit olvastam. Azután felmerült bennem a kérdés: vajon igaz ez?! A szlovákok tényleg szembenéznek a saját múltjukkal, és képesek feltárni a sötét foltjaikat?! Először nehezen akartam elhinni. Később azonban boldoggá tett, hogy a magam módján hozzájárulhatok ennek a fontos pillanatnak a megéléséhez.

WLB: Ahogy a filmről beszélsz, úgy érzem, hogy ez az alkotás legalább olyan jelentőségteljes a pályádon, mint a Testről és lélekről volt. Mindkettő mögött női rendező áll. Számodra ez különös jelentőséggel bír? Észrevetted, hogy más a viszonyod a női rendezőkkel? Talán bátrabbnak érzed magad, vagy több szabadságot kapsz tőlük, mint egy férfi rendező esetében?

Ez egy olyan kérdés, amit minden évben újra és újra felteszek magamnak. Ervinnel gyakran beszélgetünk arról, miért érzem, hogy a női rendezőkkel sokkal harmonikusabban tudok együttműködni, mint a férfiakkal. Jelenleg is egy casting folyamatban vagyok, egy új szlovák filmhez, és izgatottan várom, hátha sikerül elnyernem a szerepet, ráadásul a rendező is nő. Sajnos a Covid miatt kicsit háttérbe szorult a Spirál című film, amit egyébként nagyon kedvelek, és aminek szintén női rendezője van, Felméri Cecília.

Visszatérve a kérdéshez: nem tudok definitive választ adni. Ez egy állandó dilemmám. Ervin gyakran említi, hogy a férfiak valahogy furcsán viszonyulnak hozzám szakmai szempontból, mintha kicsit féltenének tőlem. De lehet, hogy ez végül nem is olyan lényeges.

WLB: Megemlítetted, hogy egy újabb szlovák film készül. De vajon magyar filmekre is számíthatunk a közeljövőben?

B. A.: Nem biztos, hogy tudom a választ. Ez egy olyan kérdés, sőt, talán inkább probléma, ami már egy ideje foglalkoztat. Nyilvánvaló, hogy egy színész pályafutásában időnként adódhatnak olyan periódusok, amikor alig vagy egyáltalán nem szerepel, de ezek a helyzetek idővel változhatnak. Megpróbálhatnám ezzel megnyugtatni magam, de két okból ezt nem teszem.

Kaptam egy Európai Filmdíjat, ami után szerintem teljesen normális, hogy azt várja az ember, legalább castingokra többet hívják. De még csak azokra se hívnak. Ennek van egy nyilvánvaló politikai oka, az, hogy Nagy Ervin felesége vagyok, és én se rejtem véka alá a véleményemet, ha megkérdeznek, így vele együtt én is feketelistára kerültem. De hogy a függetlenek által készített filmekbe miért nem hívnak, miért nem botlik belém egyetlen rendező sem, arra ez nem válasz. Mert ha én feketelistás rendező lennék, aki nem kap pénzt, de mégis tud filmet készíteni, akkor már csak bajtársiasságból, szolidaritásból is olyanokat hívnék munkatársnak, akik szintén rajta vannak azon a bizonyos listán.

WLB: Azt hiszem, ez nem éppen kellemes érzés lehet számodra...

B. A.: Hát persze. Sőt, nyugodtan kimondhatom, hogy fáj. Büszkén kihúzhatnám magam, és elfordulhatnék azzal, hogy nem érdekel. De érdekel. Azért is, mert közben a szlovákok, akiktől gyerekként még tartottam, és akik nemrég még azt szerették volna, hogy ne beszéljek az anyanyelvemen, mert fel voltak hergelve Mečiar meg Slota politikája miatt, szóval,

Amikor megérkezett hozzám az Európai Filmdíj, valósággal felrobbant a lelkem a boldogságtól. Apukám üzenetben értesített a felemelő hírről, és az öröme határtalan volt, hiszen lánya éppen abban az országban lett az év embere, ahol a magyarokat valaha megvetették. Ezt a díjat már nyolc éve kaptam, és azóta Szlovákiából szinte folyamatosan érkeznek a felkérések, mintha csak nyitott kapukat találtam volna.

Arra is elmélkedtem, hogy talán attól tartanak, hogy Ervin és én túl költséges választásnak számítunk, és valamiért nem gondolják rólunk, hogy akár ingyenesen vagy jelképes összegért is szívesen részt vennénk független filmekben.

WLB: Nem befolyásolja a mellőzöttségedet az, hogy két gyermeknek adtál életet?

B. A.: Biztos, hogy nem, mert már a szülésemet megelőző 5 évben is ez volt a helyzet. Illetve látom a kolléganőimet, hogy szülnek, majd három hónap múlva visszatérnek a munkához. A terhességnek és gyerekeknek ehhez semmi köze.

WLB: Bízva a legjobbakban, hogy a magyar filmek castingjára is meghívnak, fontos megjegyezni, hogy közben folyamatosan formálódik a nemzetközi és európai karriered.

B. A.: Így van. Főként szlovák és cseh produkciókban szerepelek, de most egy különleges projekten is dolgozunk, amely egy Észtországban élő orosz rendező filmje. Jelenleg arra várunk, hogy felépüljön a betegségéből. Kicsit érdekes, hogy amikor Zelenszkij ukrán elnök még a színészi pályán volt, akkor együtt is dolgoztak egy filmen.

WLB: Hamarosan újra a Katonában találod magad. Átnéztem a színház honlapját, de sajnos még nem láttam a nevedet az előadások között. Van már információd arról, hogy milyen szerepek vagy feladatok várnak rád?

B. A.: Jelenleg formálódik a helyzet, és eddig két fontos dologról tudok beszámolni. Az egyik, hogy a Székely Kriszta által rendezett A kaukázusi krétakör című előadásban újra fel fogom venni a szerepemet. Emellett részt veszek Carlo Goldoni A nyaralás című darabjából készült vígjátékban is, amire különösen vágyom, mivel eddig csak drámai és tragikus szerepeket játszottam. Ezért számomra igazán üdítő élmény lesz a komédia világába belépni.

WLB: Az újságírók gyakran faggatják a színészeket arról, hogy melyik élményt részesítik előnyben: a színpadon való szereplést vagy a filmes forgatás izgalmát. A válasz általában egyöntetű: nem igazán preferálják az egyiket a másikkal szemben, hiszen mindkét formának megvannak a maga előnyei és kihívásai. Valószínűleg te is hasonlóan vélekedsz erről, nem igaz?

B. A.: Nem egészen így van. Én a filmet sokkal inkább kedvelem a színházzal szemben, mert van benne egy olyan aspektus, ami rendkívül inspiráló számomra, szinte doppingként hat: csupán egyetlen esélyed van arra, hogy a legjobbat hozd ki magadból. A színházban is természetesen törekedni kell a legmagasabb szintre, de tudod, hogy holnap is fellépsz, meg másnap is, és ha minden jól megy, akkor akár évekig is folytathatod. A szerep fejlődése lassú és fokozatos. Viszont a filmnél azonnal a csúcsot kell megütni, hiszen csak egy esélyed van rá. Persze előfordulhat, hogy négyszer-ötször is újraforgatjátok ugyanazt a jelenetet, de akkor sincs lehetőséged a holnapi újrajátszásra.

WLB: Előfordult már veled olyan, hogy valami rögtön elsőre tökéletesen sikerült, illetve olyan, hogy sokadszorra sem?

B.A.: Természetesen, mindkettő. Amikor Enyedi Ildikóval dolgoztunk a Testről és lélekről című film forgatásán, egy idő után szinte teljesen Máriává váltam, a szerepemmé. Csak felölthettem a jelmezt, belenéztem a tükörbe, és onnantól kezdve már csak Mária létezett bennem. Ildikó annyira jól ismerte a folyamatot, hogy a jelenetekbe való belépésemkor már alig adott instrukciót, és csupán egy-két alkalommal rögzítettük az adott jelenetet. Mindez természetesen egy mély és összetett belső munka gyümölcse volt, aminek köszönhetően...

Emma esetében a helyzet igencsak bonyolultabb volt, hiszen a feladat is sokkal összetettebbnek bizonyult. A lelki megterhelés mellett fizikailag is igényelt tőlünk jókora fegyelmet. Emlékszem, volt egy jelenet, amelyhez rengeteg mindennek kellett pontosan passzolnia ahhoz, hogy igazán tökéletes legyen. Számtalanszor újra kellett venni, ráadásul a hideg időjárás sem segített, hiszen csupán egy nyári ruhában láttam el a feladatomat. Volt egy pillanat, amikor a kimerültség és a fáradtság teljesen eluralkodott rajtam, de végül sikerült megoldanunk a helyzetet. Sajnos azonban a jelenet végül kimaradt a filmből, amiért nagyon szomorú voltam, hiszen rengeteget dolgoztunk rajta, és sikerült is megoldanunk a kihívást. De hát, a filmes világban sajnos ezek az aprócska csalódások is előfordulnak.

WLB: Csalódott vagy, hogy bár jelölték az Oscarra, végül az Emma nem került be a versenyfilmek közé?

B. A.: Nem, valahogy belülről éreztem, hogy nem fog sikerülni. Ne faggass, miért gondolom így, csupán egy megérzés volt, és sajnos ezúttal pontosnak bizonyult. Őszintén mondom, már önmagában is óriási megtiszteltetés, hogy Szlovákia egy olyan filmet választott versenybe, aminek magyar főszereplője van.

WLB: Szlovákiában gyakran előfordul, hogy az utcán vagy a boltban megismernek. Mennyire számítasz ismert személyiségnek az országban?

B. A.: Ha nem is mindenki, de azért sokan ismernek. És szeretnek. Egy bizonyos körben, a filmrajongók körében mindenképpen. Mert azért naponta nem szerepelek a tévében ott sem, és a bulvárt is kerülöm. Egyébként Ervint is ismerik, sőt őt talán egy kicsivel többen is, mint engem. A Kincsem Szlovákiában és Csehországban is hatalmas siker volt a mozikban, és szinte minden hónapban leadja valamelyik tévécsatorna. Imádják. Ennek is köszönhető, hogy rövidesen ő is forgat majd egy szlovák filmben.