Képzeld el, hogy a falra festett "ördög" egyszer csak életre kel, és határozott hangon szólítja meg az iráni nőket: "Most van itt az idő, hogy kiálljatok magatokért, most vagy soha!" Az üzenete olyan, mint egy égő fáklya, amely világít az elnyomottak söté

"Trump ledobta" – robban be hozzám a férjem vasárnap reggel, írnám, hogy kora hajnalban, de már fél nyolc van, és azonnal, bocsánatkérően a kezembe nyom egy tejeskávét. Felsóhajtok: "Hál' isten!" Tehát az Egyesült Államok végre bevetette a bunkerbombát Fordóra, és remélhetőleg véglegesen letartóztatta az iráni atomprogramot. Nagy aggodalommal figyeltem, ahogy a zsidó állam ismét túlságosan belemerült a kockázatos akciókba, és az izraeli kommandósoknak egyedül kellett volna szembenézniük a terepen, közelharcban, hatalmas veszélyek és emberáldozatok árán az iráni fenyegetéssel. Nem kételkedem benne, hogy vállalták volna a feladatot, hiszen a létük múlik rajta, de így, hogy más tette meg helyettük, talán mégiscsak tisztább és egyszerűbb a helyzet, ha drágább is, és a következmények még beláthatatlanok. Félálomban az első érzelmi reakcióm a megkönnyebbülés. Lehetséges, hogy az általam szenilisnek és tramplinak titulált, narancssárga hajú, a nyugati világrend jelenlegi legfőbb irányítója nem is annyira bolond király, hanem inkább egy ügyes színész, aki most megmentette a nyugati világot? Ha igazak a Moszad információi, amiket több megbízható forrásból hallottam, még a New York Times is említette, és erre utal az AEÜ júniusi figyelmeztetése is, Irán mindössze 15 napra volt attól, hogy a dúsított urán elegendő legyen 10 atomtöltet előállításához, és onnan már nincs visszaút. Most inkább eltekintenék attól, hogy miért is akar az iráni rezsim atombombát (spoiler: szerintem nem azért, hogy használják, hanem hogy megszilárdítsák a hatalmukat), és miért nem inkább az országuk fejlődésére költik azt a sok fekete aranyból nyert tallért? Ugyanezt a kérdést persze az izraeli demokratikusan választott kormánynak is fel lehet tenni – és teszik is a választóik időről időre –, de szokatlan módon Irán ügyében még az izraeli ellenzék is egyetértett a helyzet komolyságával és a megelőző lépések szükségességével. Megjegyzem, hogy a kételyek eloszlatása érdekében a digitális visszaszámláló óra Teherán egyik főterén valóban működik, folyamatosan sulykolva az iráni népbe, hogy létük egyetlen értelme a szomszédaik megsemmisítése. Az ajatollah úgy használja Izraelt és a zsidókat saját hatalmának megszilárdítására, mint ahogy Orbán Viktor is a létéért küzdő ukrán népet. Ijesztget velük.

Mi történik, ha a falra festett "ördög" valósággá válik, és eltünteti az atomtudósokat, a Forradalmi Gárda tábornokait, a katonai vezetést, és a titkosszolgálat vezetőjét? Mindez mellett, talán nem is annyira mellékesen, felszólítja az iráni népet, különösen az iráni nőket, hogy álljanak ki jogaikért? Az események láncolata, amely a valóság és a képzelet határvonalán egyensúlyozik, új irányt adhat a történelemnek, és megkérdőjelezheti az eddigi hatalmi struktúrákat. Milyen következményekkel járna mindez a társadalmi mozgalmakra, a politikai tájképre és az emberek mindennapi életére? A falon megjelenő figura nem csak egy művészi alkotás, hanem egy szimbólum, amely arra figyelmeztet, hogy a változás mindig lehetséges, és hogy a hallgatás ideje lejárt.

Az Iránra mért első izraeli csapások után nagy lelkesen azonnal klaviatúrát ragadtam, és levelet írtam minden iráni barátomnak, biztosítván őket támogatásomról, és gratulálva a hirtelen jött esélyhez. Fauxpas. Nem véletlenül becéz a férjem kiselefántnak (a porcelánboltban).

Az iráni diaszpóra számos szálon köt össze engem a múltammal: barátok, régi szerelmek, munkatársak és riportalanyok mind részei ennek a szövevényes kapcsolatrendszernek. Meglepetésemre azonban most nem érkezik válasz a lelkes levelemre, ami kicsit csalódást okoz. Hamarosan azonban rájövök, hogy az ügy korántsem olyan egyszerű, mint ahogy azt kívülről, az én vagy akár az izraeli miniszterelnök szemszögéből látni lehet. Ő talán egy kicsit elhamarkodottan, az iráni lázadó nők szlogenjét fegyverként használva próbálta mozgósítani az iráni népet, és ezzel provokálni egy rendszerváltást kívülről. Az igazság sokkal bonyolultabb, és a valóság árnyaltabb, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

amikor most olyan gyenge a hatalma, mint a harmat, s az ajatollah élete egy hajszálon függ. Igen ám, de ugyanez a kifelé zsenge borsó erősségű rezsim befelé még mindig birtokolja az erőszak monopóliumát, a fegyvereket, puskákat, puskatusokat, amikkel agyon lehet lőni, verni a felkelőket, meg lehet kövezni az engedetlen asszonyokat, ki lehet végezni a politikai foglyokat.

Az iráni nép nem számított arra, ami most történik, és amikor felettük szelik a levegőt az izraeli és amerikai bombázók, a prioritásuk listájának csúcsán a menekülés és az életben maradás áll, nem pedig a polgári engedetlenség.

A külföldön élő iráni emigránsok és gyerekeik, az iráni diaszpóra, amely akár az iráni demokratizálódási folyamat elindítója lehetne, jellegéből adódóan legalább annyira heterogén, mint a magyar ellenzék volt az elmúlt 15 évben, s ez a töredezettség nem segít most az anyaországban, Iránban apátlanná váló nép dilemmáján. Egymásnak feszülnek a monarchisták, akik a hajdani - korruptnak mondott - sah fiának visszatérésében látják a megváltást és az egykori kommunisták, akik 1979-ben szövetséget kötöttek a radikális iszlamistákkal a sah elüldözésének érdekében, de ők lettek a következők az ajatollah kilövési listáján, így pár évvel később már nekik kellett menekülniük.

Berlinben az iráni filmproducer barátnőm az utolsó pillanatban lemondja a találkozónkat. Teljesen megértem, hiszen sűrű napok állnak előttük. Az édesapja, Mehran, egy Német Köztársasági Érdemrenddel kitüntetett emigráns, aki az iráni demokratikus ellenzék prominens politikusa. Tagja a szociáldemokrata DPK-I pártnak, és túlélte a Mykonos-merényletet. Kritikus hangon bírálta a régi sah rezsimjét, amely elől húszéves lázadóként menekült el Iránból. Élete nagy részét egy szabad, demokratikus, föderális Iránért folytatott harcnak szentelte; elv- és párttársaival együtt éveken át dolgoztak a békés átmenet előkészítésén. Pár órával később rábukkanok Minu cikkére a Die Zeit hasábjain. "Két háború sújtja az irániakat" – írja. "Az egyiket a saját rezsimjük vívja ellenük, a másik pedig Izrael háborúja, amelynek célpontja a rezsim, ám a civil áldozatok és járulékos károsultak ők maguk." Minu megállapítása az, hogy meg kellene engedni az iráni népnek, hogy saját maguk döntsék el, mikor és hogyan szabadulnak meg a rabigától. Izrael pedig, ha nem vigyáz, akár egy iráni polgárháborút is előidézhet. És bármennyire is fájdalmas,

Pár nappal később egy másik, Iránban született, Bécsben élő producer ismerősöm, Arash osztja meg gondolatait a Die Pressében. Arash kommunista szülei ültek a sah börtönében a hetvenes években, a kisfiú az édesapja miatt nem járhatott iskolába. Aztán 1979-ben, az iszlamista hatalomátvételkor szabadult az apa, de a felhőtlen idők csak pár évig tartottak, 83-ban a mullah rezsim elől a család Ausztriába menekült. Arash hátrahagyott kistestvéreit egy évvel később csempészte ki egy unokaöcs. Arash is azt képviseli, hogy Izrael nem kényszerítheti ki bombákkal Irán demokratizálódását, az csak belülről jöhet. Ehhez a kórushoz csatlakozik egy sokkal agresszívabb tenorral Ali Abassi, a sikeres dán-iráni filmrendező, aki a dán liberális hetilapban, a Weekendavisenben szól hozzá a vitához. "Az ember tehetetlen - mondja -, két véglet között vergődik." Abbasi egyaránt gyűlöli a mullah rezsimet és Netanjahu kormányát. "Mind gyermekgyilkosok" - mondja. És nagyon aggódik az iráni rezsim esetleges bukásával előidézett káosz és hatalmi vákuum miatt, de továbbra is hisz abban, hogy az iráni nép még visszaveheti az országát, és az1979-es hatalomátvétel csak a demokrácia félresikerült főpróbája volt.

Én pedig egyre jobban aggódom, hogy itt Netanjahu valamit benézett. Már megint ez a hübrisz, ajveh! Az irániak nem szeretnének egy kívülről, Izrael által forszírozott demokráciát. Akkor maradjon inkább az ajatollah?

Szorongva kérdezem a férjemet, tényleg ennyire egyedül maradtunk, nincs senki a buborékunkban, aki hisz valami pozitív fordulatban, és nem ítéli el Izraelt (meg az USA-t)? A férjem elkínzottan mosolyog. És igen, értem, hogy miért. A mi buborékunk. Ajjaj.

Mégis létezik egy olyan személy, aki, ha csak óvatosan is, de a remény szikráját őrzi magában.

Firoozeh, a dán-iráni performance-művésznő, aki két éve Koppenhágában, az iráni nagykövetség előtt tiltakozásként lereszelte a Koránt, hisz a változásban, meg a sah fiában, Reza Pahlaviban. Benne látja a demokratikus fordulat letéteményesét.Firoozeh családja a nyolcvanas évek közepén menekült el Iránból egy dán vidéki kisvárosba. Az apa kommunista volt. A szekuláris polgári elitből származó anya válása után megpróbált két kamasz kislányával visszaköltözni Iránba, de a kis Firoozeh már az első napon tiltakozott a lefátyolozás ellen, még csak az kéne, szólt be önérzetesen az őket vizsgáztató gárdistáknak már a határon, másnap az iskolában pedig bajuszt rajzolt az ajatollah képére. Anyja pár hónap alatt megértette, hogy a gyermeke halál fia, ha Iránban maradnak. Firoozeh azóta is a radikális iszlamizmus hangos és Dániában egyre magányosabb kritikusa, és az iráni titkosrendőrség potenciális célpontja.

Másnapra minden megváltozna: nem lenne többé munkája, megbízásai, és barátai is eltávolodnának.

Úgy látszik, hiába drukkolunk az iráni népnek meg (titokban) az izraelieknek. A forradalom és rezsimbuktatás egyelőre elmarad. A Moszad-ügynökök sok mindent látnak, de az iráni társadalom szívébe nem tudnak mesterséges intelligenciával behatolni, ahhoz valami fejlettebb kellene, mondanám, hogy felebaráti szeretet, de ez itt és most olyan bántóan banálisan hangzik. De akkor hova álljanak a belgák?

A szerző Berlinben élő filmrendező.

A véleménycikkek nem mindig tükrözik az Index szerkesztőségének hivatalos álláspontját.