A Fehér Lótusz harmadik évada olyan végkifejlettel zárult, amely minden korábbihoz képest még drámaibb és megdöbbentőbb volt.
Pierce Brosnan elmondta, szerinte ki lenne az ideális James Bond szerepére
A Fehér Lótusz harmadik évadának nyolcadik része, amely az évadzáró epizód, körül hatalmas titoktartás övezte. Az HBO nem bízott semmit a véletlenre, így egyetlen újságírónak sem adta ki előre az epizódot, hogy elkerülje a legújabb fordulatok kiszivárgását. Az író-rendező, Mike White egyre inkább napjaink Agatha Christie-jévé válik, hiszen az antológiasorozat minden egyes részével egyre inkább magával ragadta a nézőket. Hétről hétre izgultunk, miközben megmosolyogtuk a gazdagok kifordult világát, akik ezúttal Thaiföld gyönyörű tájain élvezték az életüket, miközben egymás vérét szívták, és a tengerparton merültek el az önsajnálat tengerében.
Egy olyan sztorinál, mint A Fehér Lótusz esetében, nyilván az utazás a lényeg, a karakterívek, személyiségfejlődések, és ezek az aspektusai egészen szépen ki is csúcsosodtak a sorozatnak, de mégiscsak a nézők nagy részét az érdekli, amikor lemegy a Nap, hogy ki a gyilkos, ki az áldozat, mi váltotta ki az erőszakot és agressziót. Évadról-évadra ide jutunk el, mert mindig van egy bűntény, és mindig van egy - vagy jelen esetben több áldozat. Innentől spoilerekkel folytatom.
Közel 90 perc hosszú a harmadik etap záróepizódja, és úgy tűnik, Mike White talán túllépte a határait, hiszen a történet szálai és karakterei között nehezen tudott egyensúlyt találni. Az első fél óra ütemét nem sikerült eltalálnia, mivel túl sok irányba kalandozott, ami miatt nem tudta rendesen lezárni a különböző szálakat. Ennek ellenére még mindig sikerült kihoznia a maximumot a buddhizmus, vágy és identitáskeresés gazdag tematikájából, amelyet az évad során felfedeztek. Azonban az évadzáróban néhány olyan ötletet hozott, ami számomra kifejezetten nem nyerte el a tetszésemet – és ez finoman szólva is erős eufemizmus.
Bármennyire is játszott központi szerepet a Ratliff-család, és lett tényleg Patrick Schwarzenegger a televíziós évad egyik nagy felfedezettje eddig, White egészen csúnyán visszatáncolt velük kapcsolatban. Irtó vicces volt persze, ahogy a Sarah Catherine Hook-féle Piper ráeszmélt, hogy igazából csak egy kósza ideát kergetett, és valójában nem vágyott a szerzetesek közé, mert nem képes elengedni azt a luxuséletmódot, amit eddig élt. És hasonlóképp megjárta a poklot és majdnem a mennyországot a família legfiatalabb tagja, a Sam Nivola által játszott Lochlan, ugyanakkor épp a sráchoz fűződik a készítő legnagyobb ballépése, hogy nem merte meglépni, hogy a karakter meghaljon a thaiföldi hotelben.
Ehhez képest az a belső vívódás, amit Jason Isaacs által megformált Timothy karakterében láthattunk, igazán megragadó volt. Az apai szerep megélése közben folyamatosan mérlegelte, hogy a saját bukása miatt a másvilágra küldje-e a szeretteit, és ez a dilemmája egyre inkább élesítette bennem a feszültséget. Ratliffék sorsa mintha egyfajta szerencsejáték lett volna, ahol a jó és a rossz döntések felváltva bukkantak fel. Míg Parker Posey Victoriája folyamatosan lenyűgözött a delíriumos teljesítményével, Mike White nem tudta igazán lezárni az ő történetszálát, ami némileg csalódást keltő volt, főleg a mama karakterének erős pillanataihoz képest.
A Saxon életében bekövetkezett drámai átalakulás minden egyes centet megért, hiszen az egykori agyatlan izomkolosszus, aki csajozási praktikáival hódított, most a gondolkodásra nyitott, önfejlesztő könyvek világába merült. Patrick Schwarzenegger a nagyfináléra is tartogatott meglepetéseket; az utolsó részben bemutatott jelenet, amikor hosszan, könnyes szemmel nézte Chelsea és Rick ölelkezését, mélyen beleégett a nézők emlékezetébe. Biztos vagyok benne, hogy nem csak az én szememnek volt megindító, hanem mindenki másét is. A fiatal Schwarzi lenyűgöző teljesítménye A Fehér Lótusz új évadában valóban díjra érdemes volt, végig fenntartva a figyelmet és az érzelmeket.
A negyvenes nők triója, Kate (Leslie Bibb), Jaclyn (Michelle Monaghan) és Laurie (Carrie Coon) kimulatták magukat az orosz bűnözőkkel, aztán egy szabályos kört leírva visszatértek éppen oda, ahonnan elindultak. Legfőképp a Carrie Coon-féle Laurie-tól vártam volna valamiféle tökösséget, ám ő is visszatáncolt abba a toxikus, megjátszott női barátságba, amit az évad nagy részében láthattunk a hármastól. Kicsit csalódás, de nem a sorozatban, hanem a karakterben. Ilyen az, amikor realisztikus az írás, de még erre visszatérek.
Egy ennyi szereplőt mozgató sorozatban, mint A Fehér Lótusz harmadik évada, néha nehéz megmondani, kit szánt az alkotó a tényleges főszereplőnek. Mint kiderült, és a finálé jócskán aláhúzta, Aimee Lou Wood, azaz Chelsea és az ő párja, Walton Goggins, vagyis Rick voltak azok. Két olyan embert állított a középpontba Mike White, akiknek egyike sem tudott felülemelkedni saját magán. Egészen pontosan Rick a fafejűségén, bosszúvágyán, és azon, hogy olyan szeretetre vágyott, amit már nem kaphatott meg. Ahelyett, hogy a kissé túl ezoterikus, túl naiv Chelsea-re támaszkodott volna. A szerelmespárnak köszönhetően kaptuk meg a sorozat eddigi legtragikusabb végjátékát, igazi görög drámába illőt, amire simán és mindenfajta óvatoskodás nélkül rá lehet írni, hogy
Walton Goggins régóta kiemelkedő alakja az antihősök világának, de legújabb szerepe még a Justifiedhoz képest is új szintre emeli a teljesítményét. A színész egy igazi elmebeteg bérgyilkost formál meg, aki Sam Rockwell-féle Frankkel karöltve terrorizálja a thaiföldi hotel tulajdonosát, az egykori sztár Sritalát (Lek Patravadi) és idős férjét, Jimet (Scott Glenn). Rockwell teljesítménye különösen figyelemre méltó, hiszen több jelenete igazi showstopper, de Goggins és Aimee Lou Wood párosa végül még őt is háttérbe szorítja. A két színész dinamikája olyan erős, hogy együtt képesek voltak a nézők gyomrába vágni, ahogyan a saját sorsuk felé száguldanak. A film ezen aspektusai rendkívül ütős élményt nyújtanak, és mély nyomot hagynak a közönségben.
Mike White valójában Chelsea világába szőtte bele a helyi hoteldolgozók szívfacsaró és szinte mesei románcát. A történet középpontjában a fehér lovagként tündöklő, ámde meglehetősen férfiatlan Gaitok (Tayme Thapthimthong) és a Lalisa Manobal által megformált Mook kapcsolata állt, melynek minden érzelmi mélységét és bonyodalmait alaposan feltárta. Ám ahelyett, hogy boldog végkifejletet kaptunk volna, inkább tragikomédia bontakozott ki: Gaitok végre elnyerte a kiszemelt nő figyelmét, ám ehhez egy váratlan és drámai fordulat vezetett, amikor hátba lőtte Ricket, aki a halott szerelmével együtt távozott a horizont irányába. A helyzet groteszk és szívszorító, a sors iróniája pedig csak fokozza a történet drámaiságát.
Nevettem volna, ha bírtam volna ettől a sok lélekölő drámától azon, ahogy Gaitok végre a hülye napszemüvegében Sritala testőrjévé vált. Biztos vagyok benne ugyanakkor, hogy a hölgyemény nem él túl sokáig a finálé után a sorozat világában. A fordulatot még egy kis iróniával kente meg, mint a vajas kenyeret, ahogy Lalisa karaktere Gaitokék kocsija mellett szaladt. Fordult a kocka, Gaitok "nyert", de milyen áron.
Aki a legközelebb állt ahhoz, hogy azt mondhassa, ténylegesen övé a happy end, az Natasha Rothwell Belindája, aki tovább képezni jött magát Hawaii-ról Thaiföldre, és bár a szerelem is bekukucskált az ablakán, inkább kizsarolt a törvény elől menekülő Gregből (Jon Gries) öt millió dollárt, és végül a masszőrnő a fiával (Nicholas Duvernay) nagy mosollyal az arcán hagyta el az újfent gyilkosnak bizonyuló földi paradicsomot. Persze a Belinda, afféle Mike White-osan nagy árat fizetett a bebiztosított jövőjéért,
A főcímet én a végére megszoktam, nem volt az rossz, kár, hogy a zeneszerző, Cristobal Tapia de Veer kreatív nézeteltérések miatt a következő etapon már nem dolgozik. Mike White persze marad, és vele együtt remélhetőleg ez a lélegzetelállító fényképezés és vizuális feszültségépítés is. Elég a cunamis álomra gondolni, vagy az évadzáróban a majmok üvöltésére a klimax előtt. White nagyon ért hozzá, hogy bár ezúttal a játékidőt túl hosszúra, és néha üresjáratosra hagyta, amikor kell, elérje, hogy a néző szíve a torkában dobogjon.
A Fehér Lótusz harmadik évada minden eddiginél zordabb és feszültebb lett, a 85. percre már teljesen levett a lábamról, mintha csak a valóságtól ragadt volna el. Mégis, ha holnap érkezne a sorozat folytatása, azt már késlekedésnek érezném. Azonnal vágyom rá, itt és most! Ezt a rendkívüli hatást pedig, talán nem is szükséges hangsúlyozni, manapság ritka kincs a sorozatok világában.
