A Hurts koncertje a Budapest Parkban olyan élményt nyújtott, mintha az elmúlt 15 év egy pillanatra megállt volna. Az este során a brit duó varázslatos zenei világába merültünk el, ahol a régi slágerek és új dalok egyaránt felcsendültek, megidézve a múlt e

Talán a valaha volt legizgalmasabb „mi lett volna ha” zenekar, a Hurts lépett fel a Budapest Park színpadán. De vajon mit tud nyújtani egy koncert, ahol a korai nosztalgia és egy 15 éve készült album áll a középpontban?

A Hurts valószínűleg az a zenekar, amelyről bátran állíthatjuk, hogy „mindenki hallott róluk, de senki sem tudja pontosan, kik ők”. Nehezen tudunk konkrét arcokat hozzákötni, viszont a dalaik olyan erővel hatnak, hogy szinte maguktól köszönnek be mindenkinek. A slágereik pedig független életet élnek, és akaratlanul is rátalálnak az emberekre, amikor csak a legkevésbé számítunk rá.

A 15 éve megjelent *Happiness* debütáló albumuk egy igazi mérföldkőnek számított, amely Európa-szerte a legnagyobb sikereket aratta. A zenekar szédítő sebességgel haladt a világpiac meghódítása felé. Korai írásokban már a Depeche Mode-hoz hasonlították őket zenei stílusuk miatt, sőt, néhány évvel később Robbie Williams neve is felmerült a diskurzusban. Az európai hírnév szinte magától értetődő volt, ám az amerikai áttörés valahogy elmaradt, és a zenekar ezen a fronton még nem tudta kiaknázni a benne rejlő potenciált.

Mindenképpen izgalmas időszakot éltek meg Theo Hutchcraft és Adam Anderson, akik elképesztő sikereket arattak. Legújabb albumaik, az Exile és a Surrender, szintén töretlen népszerűségnek örvendtek. Magyarországon is megfordultak, felléptek a Volton és az EFOTT-on, sőt 2017-ben a Sziget Nagyszínpadán is bemutatkoztak, mint utolsó pillanatos helyettesítők. Ám a saját, önálló koncertjükre egészen 2025-ig kellett várniuk, ami igazán különleges eseménynek ígérkezik.

Ez az a pont, ahol már nem lehet elmenni a "oké, itt egy cikkben taglalt szupersztárt kéne látni, miért nem tudunk róla semmit közel 5 éve?" kérdések mellett. A válasz a Faith című lemezt követően a banda felének, Adam Andersonnak a lelkéhez köthető. Az egyik legnagyobb turnéjukat lemondták, hiszen mentálisan rosszul volt a dalszerző-multiinstrumentális tagja a zenekarnak.

Ahogy 2025-be érkezünk, egy váratlan esemény robban be a köztudatba: a Budapest Park színpadán feltűnik a Hurts. Számomra, mint a zenekar titkos rajongójának, ez egy olyan alkalom, amit nem lehetett kihagyni. Így állok tegnap a Hoppá Teraszon, és pontosan 20 óra 20-kor megkezdődik az intró. Az énekes megjelenésekor pedig a mellettem álló ismeretlen azonnal feltette az újabb kérdést: "Te, hol a másik?"

Adam Anderson látszólag továbbra sem érzi magát teljesen egészségesnek, hiszen az idei turnén sehol sem lép fel, erről pedig egy Instagram-bejegyzésben tájékoztatta a rajongóit. Ugyanakkor talán van egy kis pozitívum is a dologban: a Budapest Parkban összegyűlt közönség reakciói alapján a hiánya egyáltalán nem befolyásolja az esemény hangulatát, hiszen a tömeg örömmel éli meg a koncertet, és a sikolyok hangja mindent elmond.

Theo és a mögötte álló zenekar mesteri szintű profizmust sugároz, ami minden egyes fellépésüknél érezhető.

Ha valaki mesterien bánik a "köszönöm" kifejezéssel, az bizony Theo Hutchcraft, akinek a magyarosított hálálkodása egyetlen dal végén sem maradt el. Nehéz is lenne hiányérzetről beszélni, hiszen a hazai közönség és mindenki más is régóta várta már a Hurts koncertjét. Bár Adam hiánya zeneileg érezhető volt a színpadon, a buli hangulata egy cseppet sem szenvedett ettől; a közönség és a zenekar közötti kapcsolat mindent feledtetett.

A korábban lenyűgöző színpadképpel rendelkező zenekar most egy meglepően visszafogott előadással érkezett a Budapest Parkba, ami talán az egész szezon legkevésbé feltűnő szettje volt. A színpad felett nem díszelegtek hatalmas csillárok, és a monumentális díszletek, valamint a túldíszített, modoros elemek is hiányoztak, amelyek a bandát eddig jellemezték.

Mellettem egy teljesen tapasztalatlan személy is elképedve figyeli a fagyos precizitást, és a nap végére valóban ez az eredmény:

Nem titok, hogy Theo Hutchcraft világszerte elismert énekes, aki kiemelkedik a pontosságával és karizmatikus fellépésével. Az öniróniája is megmosolyogtató, amikor megemlíti, hogy a háta nem éppen a legjobb állapotban van, így a mai mozgáskultúrája inkább a sétálásra és a kézmozdulatokra korlátozódik. Ám paradox módon, éppen ez a letisztultság volt az, ami igazán elvarázsolt minket.

A koncert után folyamatosan azon tűnődtem, hogy milyen izgalmas lenne, ha hazai sztárok is egyfajta házi feladatként vállalnák be, hogy egy headline turnét csinálnak showelemek nélkül. Csak az éneklés és a zenekari teljesítmény állna a középpontban, így valóban a zenei tehetségükre és az előadásmódjukra fókuszálhatnánk. Milyen élmény lenne ezt látni!

A Hurts koncertjéről hazafelé úgy éreztük magunkat, mintha az elmúlt 15 év egyszerűen eltűnt volna. Szomorú, hogy ők talán a közösségi média egyik legnagyobb áldozatai lettek; miután eltűntek a színről, már nem tudják visszanyerni azt a hatalmas közönséget, amit korábban élveztek.

Mindezek ellenére egy újabb reménysugár kezdett pislákolni bennem: talán nem kell majd éveket várnom a következő bulira. Az, amit a jegyvásárló zenei élményként kap, annyira gazdag és felemelő, hogy az ember szívéből mindig vágyik egy újabb adagjára.