Húzd elő a vászontáskádat, és elárulom, milyen ember rejlik mögötte!
Valószínűleg sokan emlékeznek arra, hogy tavaly ősszel a tengerentúlon a hasonmásversenyek uralták a színpadot. Mindez egy kaotikus októberi eseménnyel indult, amikor Timothée Chalamet is megjelent a saját klónjait kereső versenyen. Ez az esemény olyan lavinát indított el, amely világszerte elárasztotta a színpadokat és a közösségi médiát: Paul Mescal, Harry Styles, Jeremy Allen White, Glen Powell, Dev Patel és Zayn Malik legjobb másolataiért folyt a verseny, de később Zendaya hasonmásait is megpróbálták megtalálni. Decemberre pedig itthon is megpróbálták felfedezni Krúbi és Fekete Giorgio hasonmásait, több-kevesebb sikerrel.
Idén nyáron egy új trend vette át a helyét a hasonmásversenyek világában: az Egyesült Államok parkjait és köztereit ellepték a matcha lattét szorongató, vászontáskás fiúk, akik könyveket és bakeliteket hordanak a hónuk alatt, miközben a legújabb internetes férfitípust, a "performative male"-t képviselik. Ez a jelenség szinte mindenhol jelen van, a TikTokon, az online mémoldalakon, sőt, olyan neves lapokban is, mint a GQ, a Washington Post és a New York Times. Most már nem az a kérdés, ki mennyire hasonlít Timothée Chalamet-re, hanem sokkal inkább az, ki tudja a leghitelesebben megformálni a kulturált, érzékeny, ugyanakkor stílusos és edgy férfi karakterét.
A performatív férfi trendje egy különleges, dinamikus esztétikát képvisel, amely túlmutat a puszta öltözködésen. Itt nem csupán a külsőségekről van szó, hanem arról is, hogy a toxikus férfiak ellentéteként megjelenő performatív férfi miként találja meg a helyét a köztereken. Nem véletlen, hogy egyre több versenyt szerveznek számukra az offline világban, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem például Indonéziában is. A trend középpontjában a póz áll: a tökéletes összhang kialakítása a felvett szereppel. E folyamat során a nézők joggal merülhetnek el a kérdésben, hogy vajon a látott karakterek mögött valódi, mély érdeklődés húzódik-e, vagy csupán a divat által diktált, felületes trendek vezérlik őket. A performatív férfiak világa tehát nemcsak a külsőségekről szól, hanem egy komplex társadalmi diskurzus része, amely a férfiasság új formáit kutatja és kérdőjelezi meg.
A válasz inkább az utóbbi; ez magyarázza, miért a legjobban teljesítő versenyzők között találjuk azokat, akik éppen fordítva fogják a könyvet, amivel valójában azt próbálják jelezni, mennyire műveltek.
A performatív férfi ideája, akárcsak az Italian brainrot mémhullám, nem újkeletű jelenség; csupán egy új címkét kapott. E trend előfutára a 2021 körüli softboy figura volt, aki az érzékenység, az irodalmi érdeklődés és a kulturális kifinomultság hirdetésével próbálta meg megkérdőjelezni a klasszikus macsóság kliséit. Azonban sok esetben kiderült, hogy az érzékeny intellektualizmus mögött valójában csupán álcázott, érzelmileg sekélyes „fuckboyok” és tudálékos, felületes bölcsészek rejtőznek.
A puhafiú csöpögősen romantikus, sztoikus, olykor rámenős figura volt, akiben nem igazán volt önkritika, a performatív férfi viszont sokszor mintha önmaga paródiája lenne, igaz, a lányok meghódítása továbbra sem titkolt végcél. A fent említett versenyeken résztvevők is egyértelműen egy komikus performanszot visznek véghez, amikor kivonulnak a parkba, és egy Z generációs zsűri előtt versengenek azon, hogy ki a nagyobb pózer.
Nincs új a nap alatt, a performatív férfi csupán egy újabb internetes kaszt a virtuális világban, ahol minden férfitípus keres vagy kap egy címkét. Gondoljunk csak a gymbro, gymfluencer, finance bro vagy a Joe Rogan ihlette podcast bro kategóriákra: ezek a rövid kifejezések tökéletesen összefoglalják, ha valaki az edzőterembe járást, a pénzügyi világban való érvényesülést és a hozzá kapcsolódó luxust, vagy a haverokkal mikrofonba röhögcsélést helyezte a középpontba. Az egyes címkék mögött rejlő identitások sokszínűsége és a közösségi média szerepe együttesen formálja a modern férfi képét, aki a digitális térben próbálja megtalálni a helyét.
A matchát élvező, Austen-regények között barangoló, körmét lakkozó performatív férfi csupán egy a sok közül egy sokszínű közösségben. Az internet regresszív férfiuniverzuma több más hasonló "fajta" képviselőjét is felvonultatja, akiknek jellegzetes stílusa könnyen azonosítható. Az internet valójában egy kerítés nélküli állatkert, ahol a férfiak többsége más férfiak előtt próbálja megvillantani férfiasságát. Ez az újonnan kibontakozó archetípus számos más szimbólum elegyéből áll, amelyet a férfiak tudatosan választottak ki és alakítottak át, hogy egy modernebb, nem toxikus férfiasság benyomását keltse – így értékelte a jelenséget a Washington Post szerzője.
A performatív férfiak világa a feminizmus által táplálva bontakozik ki, a lágy modorukkal és tudatos zenei választásaikkal próbálnak vonzani, ám közben gyakran elvesznek az általuk viselt öltözet és a beszédtémák mibenlétében. Ezt Lanna Rain, a Seattle-i performatív férfi-verseny szervezője emelte ki egy helyi tévéinterjúban. Bár ezek a férfiak a toxikus maszkulinitás ellentéteként próbálnak meg megjelenni, sok esetben ugyanazok az indítékok vezérlik őket, mint elődeiket: az elismerés, a társadalmi státusz elérése és a nők figyelmének megszerzése, nem pedig a valódi önfejlesztés. "A performatív férfi nem a személyes fejlődés érdekében létezik, hanem azért, hogy mások szemében jobbnak tűnjön" - foglalta össze találóan egy Elle újságíró.
A jelenség mögött egy mélyebb társadalmi feszültség húzódik meg: a 2023-ban járvánnyá nyilvánított elmagányosodás. Az elszigeteltség és az online platformokon kialakított illúziók, a nők függetlenedése, valamint a randiappokon zajló versengés mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a férfiak világában egyre növekvő elvárásokkal kell szembenézniük. Egy generáció küzd a performatív férfi ideáljának megjelenítéséért, igyekezve kifejezni érzéseiket és érzékelni a problémákat, még ha ezeket csupán esztétikai elemekkel is tudják prezentálni.
Érdemes elmélyedni a fogalom mögött húzódó genderelméleti alapokban is. Judith Butler performativitás-elmélete szerint a nemi identitás nem egy stabil, előre meghatározott lényeg, hanem folyamatosan megújuló és ismétlődő cselekvések, gesztusok és szimbólumok eredménye. Butler úgy véli, hogy a nemi identitás egyfajta kényszerített előadás, amelyet a társadalmi normák és elvárások irányítanak; így a férfiak és nők valójában szerepet játszanak a társadalmi nemük megjelenítésében.
A gond ott kezdődik, amikor a szerep mögött nincs valódi tartalom, és a látszat manipulációvá vagy kiüresedett pózzá válik. A performatív férfiak trendje éppen erre világít rá a maga iróniájával: a férfiasság itt szintén egy performansz, amelynek vannak kellékei (könyvek, matcha, bakelitek, Labubu), mozdulatai (parkban üldögélés, kávézóban olvasás, analóg fotózás) és narratívái, mélysége viszont annál kevésbé.
A trendek világa nem éppen ártalmatlan, hiszen gyakran beskatulyáz és korlátoz: ha valaki igaz szívvel rajong az irodalomért, a matcháért, és élvezi a parkban töltött időt egy jó könyv társaságában, vagy éppen a vászontáskáját lobogtatva sétál, könnyen rásütik, hogy csupán egy performatív pózer. Nem meglepő, hogy a mémoldalak alatt sok férfi igyekszik bizonyítani, hogy valóban őszinte szenvedéllyel olvasnak olyan klasszikusokat, mint a Zabhegyező, hallgatnak Clairót, vagy nézik Nathan Fielder műsorait. De hiába a próbálkozás, az internet egy dobozba zárja őket – legalábbis egy időre. Aztán, ahogy az idő múlik, úgyis érkezik valami új, ami felülírja a régit.
