Négy évtizednyi várakozás után végre megérkezett, és most már magabiztosan kiérdemelte az év legkiemelkedőbb albuma címét – bemutatjuk 2024 legjobb magyar lemezeit!

A Felső Tízezer egyfajta kicsi forradalmat idéz elő, míg az Elefánt úgy véli, hogy valójában semmi sincs (vagy éppen hogy csak Semmi létezik). Ezzel szemben a Pogány Induló generációja jelentős átalakulást vitt végbe – legalábbis a popzene világában. Most bemutatjuk az idei év öt legkiemelkedőbb magyar albumát, fordított sorrendben.

Év végén mindig jó móka átgondolni, mely lemezeket szerettük idén legjobban, és vitatkozni egymással először azon, hogy melyek kerüljenek fel a listára, aztán azon, hogy milyen sorrendben. Mindezt kétszer is, ugyanis a nemzetközi lista mellett készítünk magyart is. Ezekbe a vitákba várjuk olvasóink bekapcsolódását is természetesen. Mutatjuk, mi mire jutottunk, íme a HVG TOP5 magyar albuma:

Jövőre ünnepelhetjük, hogy tíz esztendeje indította el Sallai László a Felső Tízezer nevű zenekarát, amely mára a Sallai-portfólió egyik meghatározó elemévé nőtte ki magát. Az F10 mellett a Galaxisokban, a Platon Karataevben, a Sommersault Boyban, a Captain Average-ben is hallhatjuk, és emellett szólókoncertjei is népszerűek. A Felső Tízezer már a kezdetektől fogva kiemelkedő volt; a Normális élet című debütáló album már akkor megmutatta a zenekarvezető szerzői és előadói tehetségét, valamint azt a különleges hangzást, ami azóta sokak szívébe belopta magát.

Sallai kisrealista-novellista dalszerző, a szemlélődő srác, aki éles szemmel a látja meg a hétköznapok apró rezdüléseit, de érzékeny arra is, ami nagyobb léptékekben zajlik körülöttünk. Lélekből is, zsigerből is dolgozik, képes úgy kitenni a szívét az asztalra, hogy közben nem enged a tüntető távolságtartásból sem. Privát tájképeket fest fel, de beszél arról is, amit mindösszesen társadalomnak szoktak nevezni.

Zenekara életműve változatos, lemezeik nem önismétlők, ilyen értelemben az sem meglepő, hogy a Kicsi forradalom - amely elkerüli a szájbarágás és a közhelyesség csapdáit - ismét más hangon szólal meg, mint elődjei. "Amikor először felvettük ezeknek a daloknak a demóit, még nem voltam benne biztos, hogy ez a lemez annyira hangos, markáns és rockos lesz, mint amennyire lett, de amikor a próbateremben együtt elkezdtük játszani a számokat, már éreztük, hogy valami masszívabb erő van bennük, mint a korábbiakban. (...) Az a lépés, amit a Kicsi forradalom reprezentál, logikus lépés, csak lehet, hogy bementünk egy sarkon, ahol nem lett volna kötelező bemenni" - mondta a hvg.hu-nak adott idei interjúban.

Természetesen! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amit szeretnél egyedivé tenni, és én segítek átfogalmazni!

"És régi előadók szavát vihetném, / De én írom a szabályokat" - hangzik fel a J11 című dalban, és ezzel Pogány Induló (szül: Szirmai Marcell) pontosan meghatározza az ars poeticáját. Most, hogy leírtam ezt a kifejezést, rögtön hallom, ahogy ezt az "arspoeticázást" is simán kifigurázná egy dalban a 20 évesen az utóbbi években (vagy hónapokban?) az egész popszintért átalakító Z-gen egyik leginkább karizmatikus előadója.

Alapvetően az old school rap világa az övé, amelyben ott van Ganxta Zolee gengsztervilága (nála ez nem egy elképzelt gettó, hanem egy valós telepi srác súlyos mindennapjai fűvel, balhéval, kilátástalansággal és sok-sok önreflexióval a siker árnyoldalairól), ott van egy sajátos lo-fi-s lazulás, és ott vannak a magyar-, cigány-, valamint klasszikus zenei alapokra épülő hangminták is. Még az is belefér nála, hogy a Parno Graszttal közös Székely kapuban már nemcsak hangminta, hanem a refrén is egy valódi cigánydal. Az albumnyitó Úgy hiszemben egy Zorán slágert (Apám hitte) idéz meg (!), a J11 pedig egy pesti sanzon síró hegedűjével kezdődik. És így tovább. Ő írja a szabályokat. Mindezt könnyedén, magától értetődően, sokszor a haver-kollégákkal (Ótvar Pestis, VZS, Hibrid, Ekhoe).

Ő határozza meg a kereteket, és nem foglalkozik azzal, hogy mi számít rádióbarát dalhossznak. Ha a SKIT úgy dönt, lehet, hogy egy szám mindössze egy percig tart, de emellett található egy közel négy és fél perces dal is, mint például a Zárka.

Nem csoda, ha a tavalyi teltházas MVM Dome-buli után már meghirdette a következő arénát - ezúttal a Papp Lászlóban.

Természetesen! Kérlek, mondj el egy kicsit többet arról, hogy milyen szöveget szeretnél egyedivé tenni. Milyen stílusra, hangulatra vagy témára gondoltál?

Azonnal elbűvölt Cserihanna (született: Cseri Hanna) második albuma, amint a Spotify ajánlotta nekem. Napokon át vigyorogva járkáltam, fülbemászó, színes és játékos dalai kíséretében. Különösen a „Sörseggű lány” diszkóparódia ragadott magával, de az album sokkal több ennél: a gyerekdalok könnyedsége mellett funk, R&B, reggaeton, dubstep és még számos más stílus is felbukkan. A dalok többsége nemcsak humorral fűszerezett, hanem abszurd is, hiszen a párkapcsolati kihívásoktól a menstruációs zűrzavarokig, valamint az önelfogadási nehézségekig számos zavarba ejtő és mély témát boncolgat. Mindezt néha egy-egy merész káromkodással fűszerezve oldja fel a szerző-énekes, ami csak még inkább színesíti az élményt.

A nők is simán káromkodnak, és én igyekszem az élő beszéd természetességét megőrizni a dalaimban. Olyan, mintha egy intim beszélgetésben ülnék valakivel kávé mellett, ahol időnként kicsúszik egy-egy „kurvaanyád”. Ezt az elemet próbálom vegyíteni valami líraival, ami mindig izgalmas. Szeretek ezzel játszani, és ellenpontozni: énekelek angyali dallamokon, miközben valami igazán gusztustalan dologról beszélek. Ez a természetesség és érzelmi mélység végigkíséri az albumot, és valóban érezhető a zenében.

A hittel és hitét nélkülöző emberek életének párhuzamai kapcsán a Halálfélelem záró sora így hangzik: "De végül is, függetlenül attól, ki érzi kisebbnek a magányt / Az utunk mind a halálhoz vezet, és ott találkozunk."

"Az Elefánt zsánere a kiszámíthatatlanság. Nem tudhatod, hogy egy dal után milyen lesz a következő. Igazából ez a koncepciónk is" - vallja Szendrői Csaba, az Elefánt sajátos stílusban éneklő (nekem sokszor olyan érzésem van a legtöbbször, mintha másnapos vagy kába lenne) frontembere és költői dalszövegeinek írója. Idén az ötödik albumával jelentkezett a zenekar, amelyen valóban, továbbra is nagyon eklektikus világot festenek fel. A kezdeti, keringős, Quimby- és egyéb hatásokat mutató indulásból mára egy kvázi modern rockzenekarrá váltak, amelyben van klasszikus gitárpop, prüntyögő elektronika, vad punk, a giccs határát feszegető sanzon, szívszorító ballada és még sok minden, nem is lehet eldönteni, hogy mi az, amit komolyan kell vennünk, és mi az, ami tömény (ön)irónia.

A zenekar tagjai részletesen osztották meg gondolataikat a hvg.hu-val, felelevenítve, hogy már 2017-ben, a Minden című albumuk készítésekor tudták, hogy egy Semmi című lemez is vár rájuk a jövőben. "A kettő között azonban úgy éreztük, szükség van egy újabb lépésre, egy új történetre. Így született meg az El. A három album valójában egy közös univerzumban létezik, különösen a szövegek szempontjából."

Amellett, hogy csak kapkodjuk a fejünket a stíluskavalkádtól, egy igazi tudatos konceptalbummal van dolgunk, amelyen minden dal a hiányról (a semmiről) szól, ráadásul úgy, hogy mindegyiknek van egy párja az előző két albumon. (A Van harag az a korábbi Nincs harag párja, a Bocs a Kösznek, a Baly a Minden rendbennek és így tovább. Hogy melyik melyikhez tartozik, nem rágják a szánkba, rábízzák a rajongókra, hogy megfejtsék - így is lelőttünk most egy csomó poént.) De ez csak egy rétege a Semminek, önmagában az egész egy nagyon izgalmas, kiforrott dalcsokor, ami sokszori hallgatásra is tartogat egy csomó meglepetést mind zenében, mind szövegben.

"Semmitől se félek már! / Hagyom, hogy a végtelen repítsen a hátán / Az üveghegyen túl az Óperencián" - szól a címadó dal refrénje. És igen, erről szól a lemez egésze, csak tegyük be, és hagyjuk, hogy repítsen túl az Óperencián.

Természetesen! Kérlek, mondj el egy kicsit többet arról, hogy milyen szöveget szeretnél egyedivé tenni. Milyen stílusra, hangulatra vagy témára gondoltál?

Ez a lemez valószínűleg senkinek sem volt a várólistáján. Eszünkbe sem jutott volna, hogy valaha is megszülethet egy Trabant-album. Szinte már-már furcsa, hogy ezek a dalok hivatalos formában kerülnek a nagyközönség elé. Nem arról van szó, hogy egy régi, elnyűtt 80-as évekbeli kazettáról hallgatnánk, vagy hogy a digitális világba már sokadszor feltöltött felvételek játsszanak. Az élet azonban – ahogy csak szokott – felülírta a korábbi elképzeléseinket, és a lehetőségek határain túl lépett. Megérkezett egy független angol minikiadó jóvoltából, így 2024 őszére végre megszületett a Trabant-album.

Bár sokan azt hihetik, hogy ez a legelső hivatalos Trabant-hanghordozó, valójában ez nem teljesen fedi a valóságot. Az igazi első lépés a zenekar történetében az Eszkimó asszony fázik című filmhez készült 1984-es kislemez volt. Ezen a friss albumon pedig megtalálható az Itt van pedig senki se hívta, a Ragaszthatatlan szív, a Gesztenyefák, és a Balettcipő két változata is, amelyek a zenekar klasszikusait idézik fel. A lemez munkálatait Lukin Gábor, a zenekar egyik alapító tagja irányította, aki már a nyolcvanas évek lakásfelvételein is hangmérnökként és producerként tevékenykedett. Emellett a purge.xxx kiadó vezetői is aktívan részt vettek a projektben, szerkesztői és produceri szerepben támogatták a lemez megvalósulását.

Az album felvezetője a Gesztenyefák. Utána a bugyborékoló szintibasszusos Mindig mindent következik, aztán az Itt van pedig senki se hívta, majd a Balettcipőben énekes verziója, utóbbi került ki elsőként a Youtube-ra az albumot felvezetendő. Jön aztán a Ragaszthatatlan szív, majd az egyik csúcspont, a Kígyó, és a másik magaslati pont, a Balettcipőben gyönyörű kamaraverziója, valamint a harmadik nagy felemelkedés, a Pirosbetűs napok - ez itt egy erős etap. Végül a Kész az egész, ami nyilvánvaló lemezzáró dal. Lukin hallhatóan itt-ott belenyúlt a korabeli felvételekbe, de ezek a dalok és felvételek ettől még pont azok, amiket annyira szeretünk. A hírek szerint összesen három album jön majd. Ez jó hír. De ha nem, akkor majd ennek az egynek örülünk. Az év legfontosabb hazai nagylemeze, ez teljesen világos.