Rettegett Iván méltán érdemelte ki az eposzi jelzőt, hiszen egyetlen csapásra megsemmisítette mind fiát, mind unokáját, ezzel egy tragikus örökséget hagyva maga után.

Rettegett Iván, az első orosz cár, aki 1547. január 16-án, a bizánci szertartás hagyományait követve emelkedett a trónra, nem csupán egy uralkodó volt, hanem egy olyan figura is, aki a Rurik-dinasztia büszke örökösei között a legnagyobb hatalommal bírt. Őszinte meggyőződéssel vallotta, hogy isteni küldetése van, és hogy ő a legfőbb igazság letéteményese, aki minden egyházi és világi vezető fölött áll. De vajon valóban félelmetes figura volt ő a való életben? Erről kérdeztük Hahner Péter történészt, a Rubicon Intézet vezetőjét.

Valamennyien úgy tanultuk, hogy IV. Iván (1530-1584) a történelem egyik legsötétebb figurája volt. Ehhez képest azonban nem csak Sztálin, hanem az utóbbi évtizedekben néhány történész is igyekezett őt rehabilitálni. Arra a kérdésünkre, milyen érvekkel mentegették az uralkodó tetteit, Hahner Péter azzal kezdte válaszát, hogy az orosz nacionalisták szerint Rettegett Ivánt az oroszellenes, nyugati történészek rágalmazták meg, míg Sztálin szerint a "népet szipolyozó" bojárok ellen küzdött, méghozzá az erős, központosított állam érdekében. De így ábrázolta Eizenstein híres filmje is, jegyezte meg a történész, aki szerint

Ismét és ismét felbukkan az a veszélyes elképzelés, miszerint a "rossz" csupán egy magasabb szintű "jó" különleges megnyilvánulása, amely elkerülhetetlenül jelen van. Legutóbb Charles J. Halperin amerikai történész próbálkozott Rettegett Iván rehabilitációjával, a 2019-ben megjelent életrajzában. E kísérlet azonban nem aratott osztatlan sikert; könyvét, amely az "Ivan the Terrible: Free to Reward and Free to Punish" címet viseli és a University of Pittsburgh Press adta ki, Gary Saul Morson alapos kritikával illette a The New York Review of Books hasábjain, "Truly Terrible" (Valóban rettenetes) címmel.

A főigazgató véleménye szerint teljesen felesleges próbálkozásnak tűnik, hogy egyes történészek megpróbálják bizonyítani IV. Iván racionális viselkedését. Lépéseit egyetlen alapvető dolog irányította: képtelen volt elviselni, hogy a korabeli uralkodókhoz hasonlóan az ő hatalma is csupán elméletileg korlátlan, míg a valóságban szigorúan korlátozott. Igazi célja a teljesen korlátlan önkény megteremtése volt. Ezen a téren még a Sztálin vagy Mao Ce-tung által képviselt utópikus ideológiákra sem hivatkozott.

A XVI. században más európai uralkodók is hajlamosak voltak a véres megtorlásokra, de ők általában azt hangsúlyozták, hogy csupán a bűnösöket sújtják. Politikai gyilkosságokhoz csak a legvégső esetben folyamodtak, és ezek esetében is igyekeztek jogi érvekkel alátámasztani döntéseiket. Egyetlen uralkodó sem mert nyíltan kijelenteni, hogy akár az ártatlanoknak is el kell fogadniuk a büntetést, és hogy jogában áll megöletni azokat is, akik "erényesek és igazak". IV. Iván cár azonban kifejezetten ezt a nézetet fogalmazta meg egy levelében Andrej Kurbszkij herceghez, aki a cár elől külföldre menekült.

Ha valóban erényes és igaz vagy, miért nem akartad elfogadni urad kezéből a halált, és ezzel a mártírok töviskoszorúját kiérdemelni?

VIII. Henrik angol király (1491-1547) mindig rávett valamilyen bíróságot, hogy mondja ki kegyvesztett feleségének vagy miniszterének bűnösséget. Iván azonban azt hirdette, hogy még az uralkodó igazságtalan tetteit is el kell fogadni, s aki nem így tesz, az kárhozatra jut.

A történészt arról faggattuk, hogy miért is érdemelte ki a félelmetes "rettegett" epitetont a híres cár. Válasza egy messzi időbe vezetett vissza: Iván, aki a Rurik-dinasztia örököse volt, 1530. augusztus 25-én látta meg a napvilágot. Mindössze hároméves volt, amikor elveszítette apját, III. Vaszilij nagyfejedelemet. 1547-ben ő volt az első, aki a régi bizánci szertartás alapján koronázta meg magát cárrá, ezzel hangsúlyozva, hogy ő az isteni akarat és a valódi hit képviselője, akinek hatalma minden egyházi és világi fejedelem fölött áll. Politikai nézeteit a tatár fejedelmektől örökölte, míg a bizánci császárok és a XV. századi ortodox egyházi tanítások példája erősítette meg benne azt a meggyőződést, hogy egyedüli uralkodóként senki és semmi nem korlátozhatja őt.

Bár emberi gyarlóságaim vannak, mint cár, mégis helyes úton járok!

- fogalmazta meg Iván az életfilozófiáját. Már tizenhárom éves korában egy lakomán kutyákkal tépette szét Sujszkij bojárt.

Uralkodásának korai időszaka (1547-63) a belső reformok és sikeres katonai hadjáratok sorozatával volt jellemezve. 1564 végén azonban a cár Moszkvából egy távoli erődbe vonult, és a metropolitának írt üzenetében jelezte, hogy lemond, ha nem teljesítik minden kérését. A lemondástól tartó moszkvai arisztokraták sürgősen ígéreteket tettek, hogy a cár mielőbb térjen vissza. Iván első követelése az volt, hogy ezentúl szabadon mérhessen ki bármilyen büntetést, jogi korlátozások nélkül, és hogy a bojárok, valamint a főpapok se kérhessenek senki számára kegyelmet.

Iván cár birodalmát drasztikus lépésekkel kettéosztotta. Az opriscsina, amely az ő magánbirtokává vált, azonnali kiürítést követelt a területen élő bojár családoktól. A helyükre Iván hűséges szolgái, az opriscsikok költöztek, akik a cár kegyét élvezték. Ezzel szemben az ország másik része, a zemscsina, ahol a bojárok és a hagyományos intézmények irányították a mindennapokat, megmaradt a régi rend keretein belül. Azonban a zemscsina lakói védtelenek maradtak, mivel a cár teljes mértékben kiszolgáltatta őket az opriscsikoknak. Ezek a feketébe öltözött, sötét lovakon járó, kutyafej és seprű emblémával díszített harcosok bármit megtehettek a zemscsina területén: a kínzástól kezdve a fosztogatáson át a gyújtogatásig és a nemi erőszakig. Az uralom alatt álló emberek életét rettegés és kiszolgáltatottság határozta meg, miközben a cár hatalmát erősítette meg e brutális intézkedésekkel.

Példátlan eset a világtörténelemben, hogy egy uralkodó birodalma egyik részének lakóit arra ösztökélje, hogy büntetlenül garázdálkodjanak és fosztogassanak a másik részen - állította a történész, aki szerint a történteket nem lehet a háborúk költségeivel megindokolni, hiszen az opriscsikok az adóalanyokat és a megadóztatható birtokokat pusztították. Nem besorozták, hanem halomra gyilkolták az alattvalókat. A társadalmi átalakítás céljával sem magyarázhatjuk a szörnyűségeket, hiszen az opriscsina és a zemscsina területén a társadalmi rend teljesen azonos volt.

A cár tetteit kizárólag öncélú szadizmussal jellemezhetjük. Képes volt minden átmenet nélkül átcsapni a részeg bujálkodásból a túlzó vallásosságba, a szadista kínzásokból az érzelmes ellágyulásba, a paranoiás elzárkózásból a tömegek előtti ékesszóló nyilatkozatokba. Napjait szadista kínzások, orgiák és imádkozások töltötték ki. Moszkvában egymást követték a karóba húzások, emberek kötéllel való kettéfűrészelése vagy forró vízben való megfőzése, s a cár mindezt élvezettel figyelte. Több felesége volt, mint VIII. Henriknek, bár a nyolcból ötöt egyházi áldás nélkül vett el. Trónörökösét saját kezűleg verte agyon, mert az tiltakozott állapotos feleségének megfenyítése ellen. Iván menye el is vetélt, vagyis a cár egyszerre pusztította el saját fiát és unokáját. Unokafivérét, Vlagyimir Andrejevics herceget mérgezési szándékkal vádolták meg, mire a cár arra kötelezte őt, hogy a szeme előtt igyon mérget feleségével és két kisfiával együtt, a hercegnő síró udvarhölgyeit kivégeztette, a herceg kolostorban élő anyját füsttel fojtatta meg, majd agyonlövette a herceget feljelentő szakácsot is.

Szvák Gyula történész a cár uralkodásának (1547-1575) hatásait a következőképpen foglalta össze:

Az állami politika mélyre süllyedt, mintha csak a köztörvényes bűnözés szintjére zuhant volna. Uralkodásának negyed évszázada alatt a következmények lesújtóak lettek: gazdasági összeomlás, a társadalmi feszültségek fokozódása... A huszonöt éves háború végkimenetele katasztrofális vereség volt, amely jelentős területi veszteségeket hozott magával, és egy dinasztikus válságot eredményezett. Az egész társadalom morális válságba került, teljes demoralizálódás jellemezte a közéletet.

(Borítókép: Rettegett Iván. Fotó: Wikipédia)