A Sóvári-hegység, mely Sáros keleti kapujaként funkcionál, lenyűgöző tájak és gazdag történelmi örökség otthona. A hegyvidék különleges természeti szépsége, változatos növény- és állatvilága, valamint a környező települések kulturális értékei egyaránt von

Az észak-dél irányú vonulat vulkáni kúpok láncolata, melyeket hágók, nyergek választanak el egymástól. A "felvidéki sóvidék" fővárosa, Eperjes ma már csak annyira Tarca-parti Athén, amennyire görög névadója az európai kultúra meghatározó városa napjainkban. A város pontosan olyan, mint a legtöbb felvidéki társa: a szocialista városrendezés panelerdővel bástyázta körbe a gótika, a reneszánsz és a barokk emlékekben gazdag városközpontot. Nekünk ennyi pont elég volt, hogy meg tudjuk idézni Rákóczi, Kossuth és Hamvas Béla szellemét.

Ha ez mégsem bizonyulna elegendőnek, gondoljunk csak a 1312-es véráztatta rozgonyi csatamezőre. Ott, ahol a halál aratott, ma már csak érett kalászok lengedeznek a kassai szélben. Magyarok vére öntözte ezt a földet, hiszen "hányszor támadt tennfiad szép hazám kebledre," nem igaz?

Több mint három évszázaddal ezelőtt, 1312-ben, Kassa lakói úgy döntöttek, hogy elegük van a Felső-Magyarország keleti tájait uraló Aba Amadé kiskirály hatalmaskodásából. E szándék jegyében merész lépésre szánták el magukat: megölték a nádort. Ám Amadé utódai nem hátráltak meg, sőt, szembefordultak még a királlyal is, segítségül hívva a nyugati területek urát, Csák Mátét. Az oligarchák közösen vonultak Kassára, de nem számítottak arra, hogy Károly Róbert király serege már ott várakozik. Így zajlott le 1312. június 15-én a rozgonyi csata, amely végül megszilárdította a király hatalmát, és új irányt adott az ország politikai életének.

Hány testvérharc és mennyi véres ütközet emléke kering még a Sáros borongós tájain, ahol a vulkanikus formációk őrzik a múlt titkait? A Makovica jellegzetes kúpja alatt, Vörösvágás településénél, az utóvulkáni tevékenység különleges ásványkincsekkel ajándékozta meg a környéket. Ki gondolná, hogy ezen az elfeledett vidéken, Sáros magányos szegletében, a József-táró szerény bányabejárata a világ egyik legnagyobb és legrégebben művelt opállelőhelyét rejti? A megszilárdult kovasavgél, amelyet a magyar drágakő néven is ismerünk, évszázadok óta vonzza a gyűjtőket, főként ékszerkészítők által keresett érték.

A vörösvágási terület - egészen a 19. századi mexikói és ausztrál opállelőhelyek felfedezéséig - a világ egyetlen opálbányavidékének számított. Trianon után azonban a kitermelés megszűnt, és a József-táró járatai a bányászok helyett a kíváncsi turisták kedvelt célpontjává váltak.

A Sóvári-hegység rejtett kincseinek felfedezése után a felszín csodáit is megvizsgáltuk. A Grimov Laz nyereg érintésével, az ősbükkösök varázslatos világában haladva, a sárga jelzésű ösvényen felkapaszkodtunk a vonulat legmagasabb pontjára, a Simonkára. A 1092 méter magas csúcsról lenyűgöző kilátás tárult elénk, majd északi irányba folytattuk utunkat. A hegység északnyugati sziklapárkányán, a Tarkő nevű hegyen, az egykori Sóvár erősségének szerény romjai állnak, emlékeztetve a múlt dicsőségére. Innen csodás rálátás nyílt a Tarca völgyére, közepén Eperjessel, és a háttérben a Tarca menti várakat őrző vulkáni kúpok is feltűntek, mintha csak a természet védnökeiként állnának őrt.

Az alattunk elterülő sóvidéket 1285-ben IV. László királyunk hívének, Miczbán Simon fiának, Györgynek adományozta. A családi birtok központja több ostromot is megélt, sokan szemet vetettek rá, főleg a környező sólelőhelyek miatt, de valamilyen úton-módon mindig visszaszerezte a Soós család. Végül 1671-ben, a Habsburgokhoz hűtlen család birtokait elkobozta a király, majd a Rákóczi-szabadságharc után a császáriak felrobbantották az erősséget. Az erdő lett az új birtokosa, de úgy tűnik, lassan megkezdődött rendbetétele.

Odalent, a Tarca völgyében már szinte egybeépült Eperjessel az Árpád-kori Sóvár települése. A Soós család birtokán hosszú évszázadok óta termelték ki a sót. 1752-ben a talajvíz elárasztotta a bányákat, így a mélyművelést egy új eljárás váltotta fel: főzéssel nyerték ki a sót a mélyből felszivattyúzott vízből. A középkori település legősibb fennmaradt magyar emléke a várdombon álló Szent István királyról elnevezett templom legalább 700 esztendeje hirdeti Isten dicsőségét. Kertjében apró temető, a temetőben magyar sírok, egy letűnt kor hallgatag őrzői, a régi magyar világ mementói.

Eperjes, a "felvidéki sóvidék" szívében, a magyar kultúra és szellem lenyomatát hordozza magában. A város napos domboldalán, ahol régi krónikáink tanúsága szerint a magyarok elsőként telepedtek le, egykoron Vak Béla király adta nevét a településnek, a környéken bőségesen termő epergyümölcs tiszteletére. Eperjes nem csupán egy város, hanem évszázadokon át a magyar protestantizmus és a tudományos élet egyik kiemelkedő központja volt. Az 1667-ben megalapított evangélikus kollégiuma jelentős szellemi műhelynek számított, amely hozzájárult a magyar kultúra gazdagításához, így nem véletlen, hogy a Tarca-parti Athén néven is emlegették.

A kollégium melletti evangélikus templom szomorú történetek tanúja. 1930-ban itt helyezték örök nyugalomra az eperjesi hóhér, Antonio Caraffa áldozatainak csontjait. 1687-ben a Thököly követőit megtorló császári tábornok vésztörvényszéke kegyetlen vérengzést rendezett a protestáns eperjesi nemesek és polgárok körében. Caraffa vérpadja helyén később egy Mária-oszlopot állítottak, emléket állítva a tragédia emlékének. A Fő utca látképét a Szent Miklós-nagytemplom határozza meg, míg a környező polgárházak közül a reneszánsz Rákóczi-ház emelkedik ki, ahol 1633-ban I. Rákóczi György a császár követeivel megkötötte az eperjesi egyezményt. Ezen a helyen található a görögkatolikus egyház felvidéki központja is, a Keresztelő Szent János-székesegyház. A magyar múlt emlékét őrzi az 1783-ban épült vármegyeháza épülete is, ahonnan egykor Sáros megye ügyeit intézték.

"Eperjes számomra olyan különleges hely, mint egy bájos, fiatal menyecske, tele élettel és vidámsággal. A város szépsége és barátságos légköre lenyűgöző, mintha a szívből jövő kedvesség sugárzana minden utcájából. Petőfi Sándor 1845-ös Úti jegyzeteiben már akkor megörökítette ezt a varázslatos települést, amikor április elsején elindult, hogy felfedezze a Felvidék csodáit. Eperjes volt az első megállója, ahol Kerényi Frigyes barátjával találkozott, és egy hónapig élvezhette a város vendégszeretetét. Itt érte az első nyilvános megtiszteltetés, amikor az evangélikus főiskola diákjai fáklyás zenével köszöntötték. Minden reggel felkapaszkodott a Tábor-hegyre, felfedezte az eperjesiek kedvenc fürdőhelyeit, és nem hagyta ki a Rákócziak egykori otthonát, a közeli Sáros várát sem. A városban Tompa Mihály is otthon volt, aki a helyi földbirtokos fiainak nevelője volt. Egy alkalommal egy nagy társasággal a Vilec-hegyre indultak. Pihenés közben, egy kis házikó mellett, barátai rávették, hogy költői versenyt tartsanak, melynek során Kerényi, Tompa és Petőfi versben örökítették meg a kunyhót. Az erdei lak már eltűnt, de a költői verseny emlékét egy obeliszk őrzi, amely a barátság és a kreativitás szellemét idézi fel."

Petőfi egyébként is előszeretettel barangolt Sáros vidékein: "Egy kis órányira Eperjestől szomorkodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire, fájdalom, későn születtem. Valami nyolcán kerekedtünk föl Sáros romjait meglátogatni.

A hegy tövében búcsút intettem a többieknek, és összeszedve minden erőmet, gyors léptekkel indultam el felfelé. Attól féltem, hogy a szomorúságom eláraszt, és nem tudom majd visszatartani a könnyeket... és nem akarom, hogy mások lássák, hogy gyengének mutatkozom.

Hej, ha Sáros vára mesélni tudna... Történetei között ott rejlik szegény Vak Béla királyunk mély fájdalmának nyoma, aki annyira szerette ezt a helyet, hogy leánya, Zsófia halála után itt, a vár kápolnájában helyezte végső nyugalomra. A muhi csata után IV. Béla is ide menekült néhány napra, hogy elrejtőzhessen a világ elől. Később a Perényiek birtokába került, ám a husziták is meglátták benne a lehetőséget, hogy lábnyomokat hagyjanak e falak között. Mátyás király azonban nem tűrte meg őket, és szigorú kézzel űzte el őket. A 17. század kuruc harcai sem kerülték el a várat, amely újra és újra tanúja volt a szabadságért folytatott küzdelmeknek. Végül azonban Thököly kapitányának, Székely Mártonnak a tette döntötte el a vár sorsát, amikor lángra lobbantotta, hogy megakadályozza, hogy a császáriak kezére kerüljön. 1701-ben a császáriak a Várhegy alatti kastélyában fogságba ejtették Sáros vármegye főispánját, a híres Rákóczi Ferencet, akit Eperjesre, majd Bécsújhelyre hurcoltak. Mindezek a történetek, mint a szél zúgása, örökre itt lebegnek a vár körül, emlékeztetve bennünket a múlt titkaira.

A szomszédságban emelkednek az Őr-hegy impozáns vonulatai, és mögöttük Kapi vára, melynek csúcsai a felhőkbe nyúlnak. Ez a kővár nem volt kevésbé dicsőséges, mint a szomszédos erődítmény. Hányszor tanúja volt a testvérharcoknak és véres csaták zajának Sáros szomorú hegyein. E vár volt Amadék fellegvára, amely a királlyal szembefordulva állta a sarat, míg Károly Róbert a rozgonyi csatatéren diadalmaskodott az oligarchák felett, s végül birtokába vette, hogy romba döntse. Később Zsigmond király érkezett, aki Kaproncai Andrásnak, a Kapi család ősének adományozta a várat, és ő neki is látott az újjáépítésnek. A vidéket elkerülte a török had, de a kuruc szabadságharc elől ez a vár sem bújhatott el, és "jutalma" az lett, hogy a császári csapatok lángba borították. Így zárult le Kapi várának története, és ezzel a Hazajáró kalandja is a Sóvári-hegységben, ám talán még nem véglegesen. Mert ahogy a Zempléni-hegység nem ér véget a Nagy-Miliccnél, úgy a magyar lélek is elér ide, Sáros vármegye szomorú tájaira.