Túl kell jutni a nehézségeken...
Elnézést kérek, ha ilyen drasztikusan kezdem ezt a tárcajegyzetet; én, az örök optimista, aki mindig a fény felé néz, most mégis úgy érzem, hogy a derűsebb napok néha elkerülnek. Január vége felé közeledünk, és már a február is a nyakunkon van – ha csak kibírom addig. Az uralkodó szín, amely mindent körülölel: az égen, az utcákon, a boltban, a lépcsőházban – sőt, gyakorlatilag mindenütt, ahol csak megfordulok, az a szürke.
Nem az ötven árnyalat, hanem az a jellegzetes, fárasztó szürkeség, ami inkább lehangoló, mintsem vonzó. Olyan szín ez, ami minden negatív jelzőt megérdemel. Ugyanakkor, nem vagyok ellensége a színeknek, sőt, a szürkét is tudom értékelni – főleg, ha egy gyönyörű festmény részeként jelenik meg. Ha egy művész a szürkén keresztül érzékeli a világot, az számomra is hiteles és inspiráló.
Bársonyos sötétség szivárog a retinám mélyére, és ahogy elér a tudatomig, mintha egy ködös fátyol borulna mindenre. Igen, tudom, hogy van nekem is tudatom, és amikor ez a fojtogató árnyék rátalál, minden elhalványodik, mint egy régi emlék. ÁÁÁ...
Suttogó kiáltás, most ismét, közösen: ÁÁÁ. Köszönöm szépen!
Kérem, varázsoljatok el engem gyönyörű színekkel, ahogyan Kosztolányi szegény kisgyermeke tette, aki most is, ebben a pillanatban is a színes tinták világában kalandozik.
Addig is, amíg elérkezik az a pillanat, amikor minden megváltozik – mert el fog jönni – csak a szürkeség marad, és kész. Talán az idei évben megtanulom, hogyan is kell megszeretni a mindennapokat. Jelenleg, mivel más opcióm nincs, talán felfedezem a szépséget és a jót ebben a monotonitásban. Végül is, mindig is optimista voltam!
