Ugron Zsolna: Kettő lett, maradhat? Egy érdekes gondolatébresztő kérdés, amely arra invitál minket, hogy elgondolkodjunk a választásaink következményein és a jövőnkről alkotott elképzeléseink stabilitásán. Mi történik akkor, ha az életünkben bekövetkező

Az idei karácsony más lesz, mint a többi, hiszen minden eddigi karácsony más volt, mint a többi. Boldog vidékek boldog emberei azok, akiknek vannak rítusokkal átszőtt, ünnepet hozó napjaik karácsony előtt. Akik tudják, évről évre kik ülik majd körül a karácsonyi asztalt, mi kerül arra, milyen lesz a szenteste hangja, illata. Nem tudom, tudják-e, de 2050-re az emberiség kétharmada városlakó lesz. Minden valószínűség szerint a jómódúak nagyon magányosak, a szegények pedig nagyon szegények - de ne keseredjenek el - az ember mindig a legváratlanabb helyről kap segítséget, hátha kiterjeszthető ez az emberiségre is, és történik majd egyszer valami nagy eszmélés, és hátha mindez végre egyszer nem jár majd vérzivataros áldozatokkal, mint ahogyan rendszerint.

Visszatérve a legváratlanabb helyről érkező segítségekre: ez a felkérés, hogy az író írjon valami szépet, kedveset és szívmelengetőt az év végén, karácsony előtt, pont akkor érkezett, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Az író szívesen alkotna, de a hétköznapok sodrása elnyeli: a munka, a váratlanul elromló mosogatógép, ami elönti a konyhát, a feltörlés, a szerelés – és még sorolhatnám. Amikor végre rendeződik a konyhai káosz, hirtelen a kazán is megadja magát, a kötelező éves karbantartásra hívják. A céges karácsony, a barátnős összejövetel, mind-mind elrabolják az időt, mintha a mosogatógép levének áradása is egy újabb ünnepi kötelezettség lenne. Az író nem süt bejglit, mert nem tud, és a házi szaloncukor készítése is kudarcba fulladt egyszer, amiért most már csak a lelkiismeret furdalja. Decemberben, mint oly sokan mások, az író próbálja befejezni a még hátralevő feladatokat, rohan ide-oda, és a túlélésért küzd. A nehezített pálya még bonyolultabbá válik, mivel a korábbi döntések következményeként több jeles családi ünnepség is november-december környékére esik. Így a hónap tele lesz elfelejtett tortákkal, megszegett ígéretekkel, feszült telefonbeszélgetésekkel, és az esték, amikor csak annyit mond: "csak hagyjatok ide lerogyni a sarokba". Mindez színesíti az év végi forgatagot, ahol a szépség és a kedvesség keresése olykor nehézkes, de mégis, valahol mélyen ott lapul a karácsonyi varázslat.

A szomszédból érkező vidám férfitársaság azonban megérintett, főleg a fát és a talpat illetően – hiszen minden jó, ha a vége jó. Az idei adventi időszak csendességében, izzadtan, a metró felé sietve álltam meg egy pillanatra, hogy átgondoljam: itt az idő, hogy megálljt parancsoljak. A gyerek megkapja a szerdai kémiadolgozat időpontjára szóló igazolást. Tudom, hogy ez slendrián nevelési elvekhez vezet, de az ember csak azt adja, amire szükség van, és amivel tud szolgálni. Persze, illem, udvariasság és időzítés is számít az ajándékozáskor, de néha úgy érzem, hogy ez már nem számít, tudjuk jól.

Megtorpanás, visszafordulás. Leülök írni. Megírom az év végi elcsendesedő, befelé forduló lírai esszét. Francba a sírásig nyúzott idegekkel, a meg nem sütött, meg nem vett, elfelejtett, odaégetett, haza nem cipelt, el nem küldött mindenfélével. Otthon a konyhaasztalon cetli, gyöngybetűkkel. Gyerektől, akit egy hónapja nem láttam, és akivel a viszontlátást pár órája egy kiadós ordibálással ünnepeltük meg. "Szuperszónikus vagy azért, és nagyon szeretlek" - így, ez a cetlin, a gyerek megtanulta a tömörítést, és jól is használja - próbálom így, én, elnyomni is ezzel, hogy egyszerre támad sírhatnékom és vigyorgok. Odaégetem a puncshoz piruló narancsokat, és elfelejtek elmenni a félretett savanyúságért, de egyszerre advent lesz. Jobban, mintha mondjuk nagy pelyhekben hullani kezdene a hó.

A végén mégiscsak a mosoly marad, és ez így is lesz. Mert akadnak, akik kis üzenetet hagynak a konyhaasztalon, mások segítenek a fa lábának megmunkálásában, és vannak, akik elkészítik helyetted a dolgozatot, vagy éppen leguggolnak melletted, hogy feltakarítsák az elázott konyhát. Olyan emberek vesznek körül, akik mellett önmagam lehetek. Váratlan támogatás, új felismerések.

Valahogyan, észrevétlenül, mindenféle ipari, polgári és jóléti forradalmak nyomán, vagy talán csupán az elkényelmesedés és a lustaság következményeként, megállíthatatlanul és visszavonhatatlanul terjed a nagyvárosokban a magány és az egyedüllét. A régi keretrendszerek szétmálnak, vagy éppenséggel lebontják őket, míg újabb és újabb struktúrák feszülnek körülöttünk, mintha folyamatosan újraalkotnák a valóságunkat.

Közösségben élni fárasztó, macerás, kellemetlen, van úgy is, hogy tragikusan nyomasztó, igen, időnként van, akinek elviselhetetlen. Mostanában úgy mondják, bele kell tenni a munkát. Olvasom, hogy napjainkban épülnek lakóparkok, ahol már nincs konyha, csak az online rendelt ételt lehet megmelegíteni. Mi szükség a konyhára, ha nincsenek közös ebédek, vacsorák? (Ki beszél itt már karácsonyról, hanukáról, ramadánról, holiról? A családi tűzhelyről, a közös asztalról? Saját képernyőkbe szorult életek. )

Az író elhatározza, hogy mély hálaérzettel tölti meg a szívét. Örömmel tekint a körülötte élőkre, és értékeli, hogy mindannyian különbözőek: a kedvességük, az idegességük, a bölcsességük és a lassúságuk mind hozzájárulnak a színes palettához. Sikeresek és betegesek, mindannyian a világ szövetének szálai, amelyeket ő is szorosan ölel át. Sokfélék, de ez a sokszínűség éppen az, ami igazán összeköti őket.

Legyen megengedő és békülékeny azokkal is, akikkel nem osztja a nézeteit. Végül is, egy író feladata a nagylelkűség; érdemes figyelmet szentelnie azoknak is, akik esetleg tehetségtelenséggel vádolják őt, vagy akik írásait alig tartják értékesnek. Ajándékozza meg őket azzal, hogy egy gyengébb év végi tárcát fogalmaz meg, így végre igazolva érzik magukat, miközben boldog karácsonyt kívánhat nekik. Ráadásként, ha már úgyis újra kell kezdenie az ünnepi puncs készítését, egy-két karácsonyi rövid írással is kedveskedhet, hiszen bőven van még egy órája, amíg a vérnarancsok aranybarnára sülnek.

Három lépésnyire a trolimegállótól, a keskeny kirakat kopott zöld vasrolója leeresztve, felette a cégéren: Karácsonyok. Régimódi üzlet, itt maradt valamilyen korból, megadta magát a végzetesen szétterülő magányos bomlásnak. Ősz volt, átlagos november. Bent égett a villany, Éva észrevette a "Nyitva" táblát. Belépett, körös-körül polcok, dossziékkal, a pult mögött kora hatvanas, kopaszodó férfi, lapokat pakolt át lefűzött műanyag irattartó bugyikból másik, teljesen hasonló tasakokba. Köszöntek, a férfi megkérdezte, mivel szolgálhat. Évának melege lett, kikapcsolta a pufidzsekije felső kapcsát és levette a sapkáját. - Vegye csak le a kabátját - mondta a férfi. - Tudja, évek óta itt szállok le a troliról, és még sosem láttam, hogy nyitva volt. - Így Éva. -

- Karácsonyok? - kérdezte Éva, miközben a bejárati ajtó felett lévő feliratot fürkészte. Úgy tűnt, senki sem vette észre, hogy a betűk csillognak a fényekben, de ő csak egy pillanatra nézett be, tisztán kíváncsiságból, ahogy az lenni szokott. A félbarna kenyér a közértben viszont biztosan elfogyott, így Dventa József máris útnak indult, hogy beszerezze az utolsót, amit ő maga hozott el. Persze, ha már itt van, szívesen összerak neki egy karácsonyt, mondta, és mosolygott. "Csak áruld el, mit szeretnél, mi a vágyad? Ha jól megfogalmazod, biztosan találok egy sablont, ami könnyedén személyre szabható." Éva szabadkozott. "Köszönöm, de nekem jól megvannak a saját karácsonyaim, már nem is annyira elviselhetetlenek, az utóbbi időben. Igazából már nem vágyom semmire, az én koromban ugye, de egy fodrász jó lenne a céges buli előtt, ha már." "Semmiség, írom is: fodrász. És hogy szeretnél ünnepelni, családi körben vagy barátokkal?" - kérdezte Dventa, de Éva már menekült is volna, mikor a férfi megállította egy "ne siessen" mondattal. "Nézze, itt van a karácsony, szerdára esik, nagyvárosi díszlet, közép-európai stílusban. Itt-ott almafák díszítik az asztalokat, csillagszórókkal, mostanában tűzijáték is van, képzelje el. Kitalálja, mi idén a sláger? Nem, nem az a könyv, ne nevessen. A lapostévé jobb tipp, de ami idén mindent visz, az a szerelem. Persze nem úgy, mint a mesékben, hanem inkább társban, vagy valami hasonlóban. És aki nem társra vágyik, az is valójában azt szeretné, nem? Csak egy kis változtatást a meglévőn, vagy egy újat, vagy a régit vissza. Mondom, a legjobban azokat szeretem, akik konkrétan kérnek valakit, mert velük lehet a legjobban együtt dolgozni. Haladnak a dolgok, érti?"

Dvenda itt vett levegőt, és nézett fel Éva döbbent arcába. - Maga nem szeretne valakit? Lehet velem őszinte, ne legyen zavarban. - Hát, ha bárkit, akkor a Krisztiánt, szóval az exemet, hogyha ő például beállítana két jeggyel a Vígbe, merthogy ismerem ott az egyik közönségszervezőt, és nagyon jó előadások lesznek tavasszal. Igazából nem is boldog azzal a Veronikával, tudja, és karácsonykor úgyis mindenki rájön, hogy kivel volt igazán boldog, nem? - Krisztián - írta a férfi, és egy kis éneklés, kérdezte, nem az nem - rázta a fejét Éva, - de a ponty helyett, mert én igazából rá se tudok nézni, akárhogy rántják, inkább halászlé, ha muszáj, bár utálom a halat, mindenhogy, és legyen lila a fa, azt nagyon szeretném. Csupa lila dísz, és lehetne az ajándék valami utazás, Bodrumba, láttam egy sorozatban, oda egyszer el szeretnék menni. - Kántálók? Kisjézus? Bethlehem? - Hát, a Bethlehemet megnézhetjük a főtéren. - Gyertya vagy égősor? - Égősor. - Kutya? - Nem. - Biztos? - Biztos. - Majd karácsonykor tetszik fizetni, ezt addig őrizze meg, a nyugtát - csukta be a dossziét Dvenda.

Éva teljesen megfeledkezett az egész eseményről. Csak 24-én délután, amikor Krisztián becsengetett, jutott eszébe, hogy Dvenda jegyeket vásárolt a Vígszínházba. Azonban most el kellene cserélniük azokat két másikra, mivel végül Bodrumba is elviszi Veronikát tavasszal. Mivel azonban a színházi élményt sem szeretnék elszalasztani, Éva biztosan nem fogja problémának tartani a jegyek cseréjét. Ráadásul olyan jó kapcsolatot ápol a közönségszervezővel, hogy valószínűleg ez simán megoldható lesz.

Peti előhúzta a cigarettát, és lágyan meggyújtotta. A lebillentett ablakon át a füst lazán keringett, míg odakint a szemerkélő esőcseppek halkan kopogtattak a fémkereten, és a tél végének nyálkás, nedves hidege beszivárgott a fülkébe. Mezőtúr állomása. A vonat halkan megállt, Peti pedig elnyomta a cigarettát, és visszaült a helyére. A szembejövő kalauz szinte már nyitotta a száját, hogy megjegyzést tegyen, de végül megtorpant, és csak vállat vont. Talán a karácsonyi hangulat miatt, ami mindent egy kicsit elnézőbbé tett.

Minden egy irodalmi pillanattal indult, egy repülőgép fedélzetén, amikor Gyuszi váratlanul szukkotot rendelt.

A budapesti gép félig ha tele volt, néhány megfáradt orvos, pár kalandor, egy-két diák, ki tudja még kik. Akárkik is, még szenteste előtt haza akartak érni, vagy valahova, amit legalább átmenetileg otthonnak hívhattak. Az italoskocsi már majdnem odaért hozzá, amikor meghallotta: - "Egy szukkot. Nem érted? Hát te nem tudsz magyarul? Inni, na, egy szukkot. Nincsen? Ne idegesítsél, ott van, ne, látom. Ilyen alma, kóla, olyasféle."

A gép pittyegett, az üveg pedig szisszent egyet. - "Kérhetek tőled valamit?" Peti visszaszenderedett. Álmában éppen a határ után, Nagyvárad előtt defektet kapott, amikor hirtelen egy ló állt meg az autója előtt. A ló makacsul nem akart elmozdulni, mintha csak a világ minden gondját a hátán cipelné.

Gyuszi – ahogy később kiderült, Gyuszi – és a haverjai ügyesen befurakodtak az útlevél-ellenőrzés elé, de aztán hirtelen eltűntek a szeme elől, így kénytelen volt megvárni a bőröndjét. A kijáratnál már messziről hallotta a hangjukat, ahogy kiabálnak. Az egyik orvos térdelt Gyuszi mellett, és megnyugtatta: "Eltört, de nem olyan vészes, csupán gipszelni kell." Mentőt akartak hívni, de Gyuszi csak szitkozódott, hogy ő aztán nem akar végigszirénázni a városon, mert holnap Váradon kell lennie. Megígérte az édesanyjának, hogy Szentestére hazaérkezik. Peti nem sokat tétovázott. "Ez is jobb, mint hazamenni" – gondolta. Végül is, karácsony van.

A határ átlépése után valóban defektet szenvedtek el. Igaz, nem azonnal, de még mindig hátra volt körülbelül negyven kilométer az útból.

Az üzenetet abban a pillanatban kapta meg, amikor Mezőtúr után visszahelyezkedett a helyére. A gumikat hétfőre már előkészítik, és Botika viszi az autót Budapestre. Ott a helyén fogja átvenni, a kulcs pedig a keréken lesz elhelyezve, mivel Botikának még van néhány fontos ügyet el kell intéznie.

Beleivott a Fantába, amit Gyuszitól kapott búcsúzóul, és a szeme sarkából egy könnycsepp eredt, miközben a vonat lassan távolodott Mezőtúrtól, és az állomás épülete még halványan kirajzolódott a vonatablak keretében. Emlékezett, ahogy Gyuszi szenteste eljátszotta neki a kedvenc dalát a szintetizátoron, a dallamok még mindig ott zsongtak a fejében. Az érzés, amit most próbált elnyomni, olyan erős volt, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott: soha életében nem tapasztalta meg, hogy valaki ennyire örüljön a hazatérésének, mint azok az idegenek, akik most mindezt ünnepelték. Gyuszi, akinek a bátorsága és kitartása egy pillanatra mindent megváltoztatott, most végre biztonságban, élve ért haza a karácsonyra.