Soha nem leszel egyedül! - Emlékezzünk Bánki Andrásra - MMOnline
Elindulunk az üzleti ligában, Főszerkesztő! Szükségünk lenne egy mezre, amin a „Világgazdaság” felirat díszeleg. Emellett a nevezési díjat is sürgősen ki kellene csengetni. Rendben van! De nézd csak! Kik is fognak pályára lépni a csapatban? Nem sok focista van itt körülöttünk! Kérlek, nézz körbe!
Egy évvel ezelőtt tettem meg először a lépéseimet a szerkesztőség világába. Akkoriban gyakornoki pozícióra pályáztam a zöld újságnál, 2000 augusztusában, alig néhány héttel a sydney-i olimpia előtt.
Nem értettem az égegyadta világon semmihez. Kisétáltam az ELTE-ről. Besétáltam a szerkesztőségbe a Naphegyen. Egyenesen hozzá mentem. Gyakornokot keresett. Olyat, aki legalább annyira imádja a sportot, mint ő.
Nyitva állt az ajtaja, és a szoba belsejéből szűrődött a fény. Az asztal mögött ült, kezében egy újság, melynek lapjait izgatottan forgatta. Amikor rám nézett, széles mosoly terült el az arcán, és feltette a kérdést: hány aranyérmet hozunk haza az olimpiáról? "Hétet," feleltem határozottan. "Szerintem nyolcat fogunk nyerni," mondta, miközben levette a szemüvegét, és a szemeiben láttam a tűz világosságát. "Figyelj, Krisztián! Indítsunk egy sportbiznisz rovatot, legyünk az élen ebben is!" Ekkor éreztem, hogy a jövőnk attól a pillanattól kezdve összefonódott. Tudtam, hogy az elvárásoknak meg kell felelnem: gyorsnak, pontosnak és a legjobbnak kell lennem.
Kezdetben csak tapogatóztam a szavak tengerében, mint egy hajótörött a sötét hullámok között. Félelem fogott el, mély és nyomasztó. Attól rettegtem, hogy sosem leszek elég jó ahhoz, hogy a csapat része legyek. Ők olyan erősek és magabiztosak tűntek, míg én úgy éreztem, mint aki csak egy gyenge árnyék. De ő, a csapat vezetője, hitt bennem. Végtelen türelemmel és segítséggel támogatta lépéseimet. Talán még szívébe is zárt, és ennek a bizalomnak a melege segített átlépni a félelmeimet.
Igyekeztem meghálálni. Dolgoztam. Éjjel és nappal. Imádtam a szerkesztőségi pezsgést, a sok impulzust, az állandó pörgést, az újságok illatát. Beszippantott a hírek rendszertelen kavalkádja.
Szerencsére egyre élesebb lettem. Megkaptuk a mezt! Meg kaptam egy saját asztalt is a szerkesztőségben. Ekkor éreztem először úgy, hogy igazi csapattag lettem.
Minden mérkőzés napját követően hosszú beszélgetésekbe merültünk. Fociról, taktikáról és stratégiákról cseréltünk eszmét. A célunk mindig a legfelső szint elérése volt, soha nem engedtünk a minimumra. A csapat összetételéről te hozod a végső döntést, de az igazi lényeg, hogy győztesen távozzunk - mondta nekem széles mosollyal az arcán.
A beszélgetéseink már rég túlléptek a sport határain; a médiáról, az üzleti élet rejtelmeiről és a politika bonyolult világáról is szót ejtettünk. Egyre inkább elmélyültünk ezekben a témákban, és a diskurzusaink sosem apadtak el. Soha nem kellett keresgélnem a társaságát, hiszen valahányszor szükségem volt rá, mindig ott termett. Jelenléte szinte magától értetődő volt.
A Világgazdaság-mez sorsa úgy tűnt, mintha egy időben akadt volna meg a fogason. A lendületnek nyoma veszett, nemcsak a szerkesztőség falai között, hanem a pályán is. Egymásra néztünk, és egy ölelésben találtunk vigaszt. 2006 nyara volt, és mindketten tudtuk, hogy ez a mérkőzés már véget ért.
Nagyon kedveltem a társaságát; igazi jó arc volt. Ez a hangulat a szerkesztőségi csapatunkon is szépen megmutatkozott. Számos remek újságíró dolgozott velünk, mindegyikük különleges, érdekes és értékes egyéniség volt. Mind ő, mind én mindig büszkék voltunk rájuk. Az a szellemi közeg, amelyet ő teremtett, különlegessé tette a Világgazdaságot, ahogyan gyakran hangsúlyozta.
A legkiválóbb főszerkesztő és a leginspirálóbb főnököm volt, akitől rengeteget tanultam az újságírás művészetéről, a foci világáról, a gazdaság összefüggéseiről, a politika rejtelmeiről és a kritikus gondolkodás fontosságáról.
Megszűnt a Világgazdaság, és ezzel egy új fejezet végére értünk. Andris távozása fájó űrt hagyott maga után, hiszen egy korszak zárult le. Azonban a barátsága, valamint a melegség és kedvesség, amit mindig is sugárzott, örökre velem marad. Emlékezni fogok rá, és arra a sok szép pillanatra, amit együtt tölthettünk.
