Természetesen! Íme egy egyedi változat: **A diktatúra vallási álarcban (II.) - KÉPEKKEL | ma7.sk** A hatalom gyakran rejtőzködik a vallás tiszteletében, miközben valójában zsarnoki törekvéseket szolgál ki. A következő részben feltárjuk, hogyan öltözik a
Kábul felfedezését későbbre hagyva, hajnalban már úton vagyunk a Bámiján-völgy felé. Oda, ahol valaha hatalmas, aranyozott Buddha-szobrok őrizték a hegyek csendjét. Ma már csak tátongó üregek maradtak utánuk, mert a tálibok vallási fanatizmusból 2001-ben felrobbantották. Mégis, a hely különös vonzerővel bír, hiszen a hiány is a történelemről mesél.
A hosszabb, de minőségibb alsó utat választjuk, ahol az út mentén egymás után sorakoznak az épülő mecsetek. Minden egyes épület körül egy lelkes férfi ugrál, zöld zászlóját lengetve, és buzdítja a járókelőket: "Adakozz az építkezés nemes céljára, testvér!" Gyümölcsökkel teli vidéken haladunk, ahol a gyerekek minden sarkon almát, barackot, fügét és sűrű, sötét mézet kínálnak, vidámságukkal pedig színesebbé varázsolják az utazásunkat.
Az agyagtéglából épített házak mintha belenőttek volna a tájba, a falvak oly természetesen simulnak a föld színébe, mintha egy minimalista építész álmodta volna őket ide. Az úton birkanyájak vonulnak, a házak falán golyónyomok - néma tanúi a végeláthatatlan háborúknak.
Az útvonalunkat katonai ellenőrzőpontok szegélyezik, húsz-harminc kilométerenként mutatjuk be útleveleinket és papírjainkat. Már csak néhány lépés választ el minket Bámijántól, amikor egy posztnál megállítanak minket. Vezetőnk, aki a miniszterhelyettes aláírásával ellátott engedélyeket tart a kezében, próbálja megnyugtatni a katonákat, de azok hajthatatlanok. "Ez csupán egy darab papír" - válaszolják ingerülten, miközben fegyvereikkel hadonásznak. "Hátra arc!" – utasítanak, nem csupán néhány kilométert, hanem egész Kabulig kell visszafordulnunk, hiszen a hegyek között csak gyalogos ösvények vezetnek.
A sofőr, hogy időt nyerjen, merész döntést hoz: levág egy harminc kilométeres szakaszt. A hepehupás földúton porfelhőt kavarva zötykölődünk, kapaszkodva a szélekbe, míg végre elérjük az épülő utat. Megállni nem lehet, mert afgán vezetőnk az út mentén álló bódéból gyorsan beszerez nekünk olajban tocsogó, krumplival töltött háromszögeket, mindezt pedig koreai újságpapírba csomagolja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Egy városkapu előtt újabb ellenőrzés vár ránk - ezúttal nem maradhatunk a kocsiban. Míg türelmesen várakozunk, egy másik autó érkezik, és utasa, miután észrevesz minket, hirtelen kiugrik. Kedélyesen kezet ráz a férfiakkal, mintha rég nem látott barátok lennének. A helyiek suttogva mesélnek róla: egykoron elismert színész volt, de mára az imafüzérét forgatja, és örömmel cseveg azokkal, akik felidézik benne a hajdani dicsőséget.
Csak a naplemente felé közeledve érkezünk meg a sziklafalakba vájt üregekhez, ahol egykor a monumentális, aranyozott Buddha-szobrok magasodtak. Most csak az üres fülkék tátonganak, a vallási fanatizmus dermesztő emlékeztetőiként. Szavaink elakadnak a látottak súlya alatt, hiszen hirtelen tömeg gyűlik körénk - én, mint mindig, igyekszem beszélgetést kezdeményezni mindenkivel, de Farid halkan figyelmeztet: "Vigyázz, ő besúgó!"
Vezetőnk természeténél fogva óvatos, és gyakran csak akkor mer szót ejteni, miután alaposan felmérte a környezetét. Ez a fajta körültekintés teljes mértékben indokolt, hiszen negyvenévesen hat gyermek felelőssége nehezedik a vállára, ráadásul egy sikeres turisztikai vállalkozás irányítása is a mindennapjaiba tartozik.
A két terepjáró is az övé, alkalmazottai pedig a családtagjai. Bár bírálatokat is megfogalmaz a rendszerrel szemben, mégis érezzük, ő ebben a kaotikus világban megtalálta a helyét. Meséli, hogy a lányok legfeljebb tizenkét éves korukig járhatnak iskolába. Az ő idősebb lánya se tanulhatna már, de okos trükkhöz folyamodtak: papíron Korán-iskolába jár, valójában magántanárok oktatják mindenféle tudományra és nyelvekre. Élénken érdeklődik afelől, hogy a mi gyerekeink milyen felsőfokú tanulmányokat folytattak és mely országokban - mert elhatározta, ha a lányai felnőnek, elhagyják az országot. És hogy harmincéves felesége mivel tölti a napjait? "Otthon van, és neveli a gyerekeimet" - mondja büszkén, majd hozzáteszi, hogy még egy takarítónőt is alkalmaz, hogy megkönnyítse felesége dolgát.
Szállásunk egy bájos, perzsaszőnyegekkel borított családi panzió, tadzsik tulajdonban. Mindez magas fallal körülvéve, az őrtoronyban géppuskaállvány, a zászlórúdon a tálibok fehér-fekete lobogójával. A kontraszt szürreális. Meglep, hogy errefelé alig látunk burkát viselő nőket, bár kötelező. Talán azért, mert itt többségben tadzsikok élnek, és ők a saját hagyományaikat követik az öltözködésben is.
A nemzeti parkba való belépés nem csupán kihívás, hanem szinte lehetetlen küldetés női utazók számára. Farid higgadtan ismételgeti, hogy "minden lehetséges", de a valóság másképp fest. A korai reggeli órákban a városházán intézkedünk az engedélyért, amelynek a vallási hivatallal való jóváhagyása is szükséges. Miután a vallási hivatal végre rányomja a pecsétet, újabb akadályba ütközünk: négy felfegyverzett kísérőt kell találnunk. Elkezdődik a "katonavadászat". A település peremén egy kaszárnya tűnik fel, Farid hosszasan beszélget a parancsnokkal, majd visszatér a szomorú hírrel: nincs elérhető katona. Folytatjuk az utunkat, újabb laktanya, újabb próbálkozás - de az eredmény ismételten csalódást kelt.
A harmadik helyen is csak a fejüket ingatják. Más lehetőség nem lévén, elhatározzuk, hogy megnézzük a közeli romvárost, hátha közben megoldódik a helyzet. Épp a lépcsőkön kapaszkodunk felfelé, amikor megcsörren a telefon: megvannak a fegyveresek, indulhatunk! Rohanunk lefelé, hogy még napvilágnál láthassunk valamit a nemzeti parkból. Sietnénk, de észrevesszük, hogy a kísérőink autója eltűnt mögülünk. Hiába sietünk, ők közben megálltak teázni - más értelmet nyer itt az "indulásra készen" kifejezés.
Délután kettőre végre belépünk a park varázslatos világába. A látvány egyszerűen elbűvölő: a türkizkék tó színében az égbolt csodás tükörképe elevenedik meg, míg a meredek sziklafalakra rácsúszó több száz vízesés csodás zúgással zuhan le a mélységbe. A panoráma lélegzetelállító, szinte mesebeli. Egy szabályt azonban szigorúan betartanak: a fegyveres kísérőkről tilos fényképet készíteni. Ám tíz perc elteltével már közös szelfit kérnek tőlünk, és ők is lelkesen kattintgatnak a saját családi emlékeikhez. A vízesés aljában egy apuka áll három gyerekével – a fővárosból érkeztek, mert a legkisebb nehezen alszik, és remélik, hogy a csodatévő víz segíthet rajta. Mi is szeretnénk megtapasztalni a víz élményeit, de kicsit más formában. Egy motorcsónakkal indulunk felfedezőútra a tó körül, amelynek mélysége néhol akár a 400 métert is eléri. A vízibiciklik, mint hattyúk a vízen, sorakoznak, és emlékeztetnek arra az időre, amikor a tálibok is itt pózoltak, miután legutóbb hatalomra kerültek. Még mindig élénken élnek bennem a tévében látott képsorok, ahol gyermeki örömmel hajigálták a puskáikat a magasba.
Az este közeledtével újra útra kelünk Shahr-e-Golgola romjai felé, ahol a délelőtti felfedezésünket folytatjuk. A települést Dzsingisz kán pusztította el, de a barlanglakások és a tornyok büszkén állnak, mintha az idő múlását meg sem éreznék. Amikor végre felérünk a csúcsra, az éjszaka már teljesen befedte a tájat. A csillagok fénye ragyog a sötétben, és minden zaj elcsendesült körülöttünk.
A forró szellő lágyan suttogva simogatja a köveket, a hely varázslatos nyugalma szinte kézzelfogható. Kísérőink lassan kibővítik imaszőnyegeiket, teret adva a béke szellemének.
A fővárosba való visszatérésemkor a hotelben összefutok Aminával, a szobalánnyal, aki mindig kedves mosollyal üdvözöl.
A "motozókon" kívül ő az első női munkatárs, akivel ebben az országban találkozom. Annyira meglepődöm és örülök a véletlennek, hogy hirtelen impulzusból egy ötdollárost csúsztatok a tenyerébe. Ezt követően sugárzó boldogsággal sürög-forog körülöttünk, szinte nem is tudja, hogyan fejezze ki az örömét - még a ruháinkat is felkapja, hogy azonnal kimossa.
Később egy levél formájában tért vissza hozzánk. Mivel nem tud angolul, valakivel íratta meg az üzenetet. A sorokból kiderült, hogy három gyermek édesanyja, férje pedig féllábú, ami valóban nehéz helyzetet teremt számukra. Mindenfajta támogatás óriási segítséget jelentene a családnak. Átöleltem, és együttérzően megjegyeztem, hogy valóban kemény a helyzet, de szívesen megnézném a családi fényképeit, amiket a mobiljában tart. Ahogy sejtettem, sajnos ilyesmivel nem tudott előrukkolni. "Sebaj," mondtam, "pár nap múlva visszatérünk, addig készítsen néhányat." Azóta nem találkoztunk, még a kimosott ruhákat is a recepción kellett elkérnünk. Ennek ellenére a róla való emlék mindig jó érzésekkel tölt el.
Útra kelünk Kabul irányába, majd észak felé tartva Mazar-e-Sharif varázslatos városába repülünk, amely hajdanán az Északi Szövetség fontos központja volt.
