A színművészet nagyságainak hiteles krónikása mesél a letiltásról, az alázatról és a színház egyre inkább megfakuló világáról.
- Hogyan fordult a színház felé? Mikor kezdődött ez a szerelem?
Édesapám és édesanyám pedagógusként dolgoztak, szenvedélyesen szerették a irodalmat és a zenét. Még nyolcéves koromban, édesanyámmal együtt, már az operák világában merültem el. Sajnos, szüleim korán távoztak az életből, így 1955 őszétől nagymamámmal osztottuk meg mindennapjainkat. Ezen a különleges novemberi napon, 4-én, a Nemzeti Színházban bemutatták Shakespeare III. Richárd című drámáját, és én nagymamámmal együtt tapasztalhattam meg ezt a felejthetetlen előadást. A rendező, Nádasdy Kálmán, hű maradt a klasszikus szöveghez, egyetlen szót sem változtatott. Az Írnok szerepe csupán tizennégy sorból állt, de e néhány mondat során olyan mélységeket fedezhetett fel a néző, amelyek a történet drámai súlyát hangsúlyozták. Az Írnok megjegyzése, miszerint "szörnyű kor az, amelyben ilyen gaztettekről hallgatni kell", mélyen megérintett. Az előadás végén a tapsvihar szinte soha nem akart véget érni, majdnem tíz percig tartott, és a színész, mozdulatlanul, a színpad közepén állt, elragadtatva a közönség szeretetétől.
Akkoriban, amikor először hallottam a szavakat, úgy éreztem, mintha egy titkos kapu nyílna meg előttem, és az Írnok monológja 1955. november 4-én a Nemzeti Színházban valóban magával ragadó élmény volt. Azóta színházba járni a szenvedélyemmé vált; 1956 áprilisában tizennégyszer látogattam el a színpadok világába, és a mai napig őrzöm azokat a színházjegyeket, mint emlékeket, amelyek a szívemhez nőttek.
Milyen terület iránt érdeklődött az egyetemi jelentkezésekor?
- 1960-ban érettségiztem, abban az évben nem indult rendezői szak a Színművészeti Főiskolán. Nem jelentkeztem egyetemre, augusztus 15-én beálltam díszletmunkásnak a Vígszínházba. Tanulságos egy évet töltöttem ott, díszleteztem, bútoroztam, kellékeztem, segítettem az ügyelőnek, statisztáltam, tanultam a színházat. A következő évben a főiskolai felvételi vizsgán az ötödik, utolsó rostán buktam el. Egy Petőfi-vers alaphelyzetét kellett elemeznem, és a felvételi bizottság elnöke, Major Tamás minden megoldásomat rossznak ítélte.
Döntöttem: jelentkeztem az ELTE Bölcsészettudományi Karára magyar-népművelés szakra. A hatvanas évek végén kezdtem színikritikákat írni, de idő múltán sikerült magam körül elmérgesíteni a levegőt, jó időre teljesen eltávolodtam a színháztól.
